Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy marék csoda II.rész

2012.05.20

 Miután több évig első kézből tapasztalta meg a csodákat, Watson merészebb.

„Nincs kétségem afelől, hogy a valóság túlnyomórészt képzeletünk szüleménye. Nem részecskefizikusként beszélek, és még nem is valaki olyanként, aki tudná, hogy mi zajlik e tudományág élén, de úgy gondolom, hogy megvan a képességünk, hogy igen alapvető módon megváltoztassuk a minket körülvevő világot” (Watson, aki egykor igen lelkes volt a holografikus elgondolással kapcsolatban, már nincs meggyőződve afelől, hogy a fizikában ma bármilyen elmélet képes lenne kielégítő módon megmagyarázni az elme rendkívüli képességeit).  


Az Irvinei University of California pszichiátria és filozófia professzora, Gorden Globus
egy másik, ám hasonló nézetet ismertet. Gordon úgy gondolja, hogy a holografikus elmélet
felvetése helyes, hogy az elme építi fel a valóságot a burkolt nyersanyagából. Azonban nagy
befolyással voltak rá Carlos Castaneda mára híressé vált másvilági megtapasztalásai a yaqui indián sámánnal, Don Juan-nal. Pribrammal teljesen ellentétesen úgy hiszi, hogy azok a szinte kimeríthetetlen sokaságú „különböző valóságok”, amiket Castaneda megtapasztalt Don Juan vezetésével – és valójában a mindennapi álmaink során hasonlóan megtapasztalt mindenféle valóságok – azt mutatják, hogy végtelen számú valóság létezik a burkoltban. Mi több, mivel a mindennapi valóságunk felépítésére agyunk ugyanazokat a holografikus folyamatokat használja, mint amiket álmaink, és a Castaneda féle megváltoztatott tudatállapotaink felépítésére használ, ő úgy hiszi, hogy mindhárom valóságfajta alapjában véve ugyanolyan. 
Teremt a tudatosság atomi méret alatti részecskéket, vagy nem, ez itt a kérdés.
A vélemények különbözősége is azt mutatja, hogy a holografikus elmélet még mindig egy
most születőfélben lévő elképzelés, hasonlóan egy frissen kialakult szigetre a Csendes-óceánon, ahol a vulkáni tevékenység miatt még nincsenek jól elkülönült partok. Ugyan néhányan kritizálásra használhatják ezt az egyet nem értést, emlékezzünk arra, hogy Darwin
evolúció elmélete, bizonyára a tudomány által valaha létrehozott egyik leghatalmasabb és
legsikeresebb elgondolás, még mindig nagyon is a változás állapotában van, és az evolúcióval foglalkozó elméleti szakemberek még mindig vitatják kiterjedését, értelmezését, szabályzó mechanizmusait és leágazásait.
A vélemények különbözősége arra is rámutat, hogy milyen összetett rejtélyek is a csodák.
Jahn és Dunne ajánlanak még egy elgondolást a tudatosság szerepéről a mindennapi
valóságunk létrehozásában, és bár eltér Bohm egyik alapvető előtételétől, megérdemli figyelmünket, mivel fényt deríthet a csodákat létrehozó folyamatokra.


Bohm-mal ellentétben Jahn és Dunne úgy hiszik, hogy az atomi méret alatti részecskék
nem rendelkeznek világos valósággal, amíg a tudatosság be nem lép a képbe. „Úgy gondolom, hogy a magas energiájú fizikában már régen elhagytuk azt a szintet, ahol egy passzív Világmindenséget tanulmányozunk” – állítja Jahn. „Úgy vélem, beléptünk abba a birodalomba, ahol olyan alapvető szinten történik a tudatosság kölcsönhatása környezetére, hogy a szó bármilyen ésszerű jelentése szerint ténylegesen mi hozzuk létre a valóságot.” 
Ahogy már említettük, ezt a nézetet támogatja a legtöbb fizikus. Azonban Jahn és
Dunne állásfoglalása még egy fontos szempontból különbözik a hivatalos tudománytól.
A legtöbb fizikus visszautasítaná az ötletet, miszerint a tudatosság és az atomi méret alatti
világ kölcsönhatása megmagyarázná a pszichokinézist, vagy akár a csodákat. Valójában
a legtöbb fizikus nem csak hogy figyelmen kívül hagyja azokat a feltételes következtetéseket, amiket egy ilyen kölcsönhatás magában hordozna, de úgy viselkedik, mintha nem
létezne. „A legtöbb fizikus kialakít egy bizonyos szempontból skizofrén nézetet,” – állítja
a Syracuse Egyetem kvantum fizikusa, Fritz Rohrlich. „Egyrészről elfogadják a kvantumelmélet általánosan elfogadott értelmezését. Másrészről viszont kitartanak a kvantumrendszerek létezése mellett, még akkor is, amikor ezeket nem figyeli meg senki.”


Ez a bizarr „nem vagyok hajlandó belegondolni, pedig tudom, hogy igaz” hozzáállás
sok fizikust meggátol abban, hogy figyelembe vegye a kvantumfizika legmegdöbbentőbb
felfedezéseinek filozófiai következményeit. Ahogy a Cornell Egyetem fizikusa, N. David
Mermin rámutat, a fizikusok három kategóriába esnek: egy parányi kisebbség zavartatja
magát a filozófiai következményektől, a másodiknak alaposan kidolgozott okai vannak rá,
hogy miért nem zavartatja magát, de magyarázatukban általában „teljesen kihagyják a lényeget”, és van egy harmadik csoport, akinek nincsenek alaposan kidolgozott okai, de nem
is hajlandó megmondani, hogy miért nem zavartatja magát. „Az ő álláspontjuk vitathatatlan”
– mondja Mermin.


Jahn és Dunne nem ennyire félősek. Szerintük a részecskék felfedezése helyett, a tudósok
megteremtik a részecskéket. Bizonyítékul felidéznek egy anomalonnak hívott nemrégiben
felfedezett részecskét. Tulajdonságai laboratóriumról laboratóriumra változnak. Képzeld el,
hogy egy olyan kocsid van, aminek más a színe és felszereltsége, attól függően, hogy ki vezeti! Ez nagyon különös, és úgy tűnik, azt sugallja, hogy egy anomalon valósága attól függ,
hogy ki teremti meg/fedezi fel.


Hasonló bizonyítékot találhatunk egy másik atomi méret alatti részecskében. Az 1930-
as években Pauli felvetette egy neutrino-nak nevezett, tömeg nélküli részecske létezését, hogy megoldjon egy radioaktivitással kapcsolatos problémát. A neutrínó évekig csak egy ötletvolt, de 1957-ben fizikusok bizonyítékot találtak létezésére. Utána viszont a fizikusok rájöttek, hogy ha a neutrínó mégis rendelkezne valamennyi tömeggel, az megoldana olyan kérdéseket, amik sokkal súlyosabbak voltak annál, mint amivel Pauli szembekerült, és lám, 1980-ban elkezdett gyűlni a bizonyíték, hogy a neutrínó rendelkezik egy kevés, de mérhető tömeggel! És ez még nem minden. Ahogy kiderült, csak a Szovjetunióban lévő laborok fedeztek fel tömeggel rendelkező neutrínókat. Ez így maradt az 1980-as évek jórészében, és ugyan mára más laborok is megismételték a Szovjet kísérleteket azonos eredménnyel, ez a helyzet még mindig megoldatlan.

neutrino.jpg

Lehetséges lenne, hogy a neutrínók által mutatott különböző tulajdonságok, legalább
részben az őket kutató fizikusok változó elvárásainak és kulturális beállítottságainak köszönhető?
Ha ez igaz, a dolgok ezen állása felvet egy igen érdekes és megkerülhetetlen kérdést.
Amennyiben a fizikusok nem felfedezik, hanem megteremtik az atomi méret alatti
világot, miért van bizonyos részecskéknek, például az elektronnak látszólag stabil valósága
attól függetlenül, hogy ki figyeli meg őket? Más szavakkal, miért fedezi fel ugyanazokat
a tulajdonságokat egy zöldfülű fizikus, akinek semmi tudása nincs az elektronokról, mint
amiket egy tapasztalt fizikus?
Az egyik lehetséges válasz, hogy a világról alkotott érzékelésünk nem csak az öt érzékszervünktől érkező információn alapszik. Akármilyen szokatlannak is hangozhat, felettébb helyénvaló lehet egy ilyen elképzelés. Mielőtt elmagyaráznám, szeretnék elmesélni
egy 1970-es években átélt eseményt. Apám felbérelt egy hivatásos hipnotizőrt, hogy
a házában egy estély baráti társaságát szórakoztassa, és engem is meghívott, hogy vegyek
részt az eseményen. Miután gyorsan ellenőrizte a jelenlévők hipnotikus fogékonyságát,
a hipnotizőr Tomot, apám egyik barátját választotta alanynak. Tom első alkalommal találkozott a hipnotizőrrel.
Tom nagyon jó alanynak bizonyult, s a hipnotizőr másodperceken belül mély transzba
ejtette. Ezek után a színpadi hipnotizőrök szokásos trükkjei következtek. Meggyőzte Tomot,
hogy egy zsiráf van a szobában, Tom pedig szájtátva bámulta. Egy krumplit nyomott
Tom kezébe azzal, hogy alma, Tom pedig jóízűen elropogtatta. Az est fénypontjaként azt
mondta Tomnak, hogy amikor kijön a transzból, kamasz lánya Laura, teljesen érzékelhetetlen lesz számára. Miután Laurát közvetlenül az elé a szék elé állította, ahol Tom ült, a hipnotizőr felébresztette Tomot, és megkérdezte, hol a lánya.


Tom körbenézett a szobán és úgy tűnt, tekintete egyenesen áthatol kuncogó lányán.
Azt válaszolta, hogy „nem tudom”. A hipnotizőr megkérdezte, hogy biztos-e ebben, és
Laura egyre erősödő kuncogásai ellenére ismét nemleges választ adott. Ezután a hipnotizőr
Laura háta mögé ment, így részben kiesett Tom látóteréből, és előhúzott egy tárgyat
a zsebéből. Óvatosan, tenyerébe rejtve tartotta a tárgyat, hogy a szobában jelenlévők közül
senki sem tudhatta mi az, és Laura hátának nyomta. Felkérte Tomot, hogy azonosítsa be
a tárgyat. Tom előre hajolt, minthogyha egyenesen átnézett volna Laura hasán, majd azt
mondta, ez egy óra. A hipnotizőr bólintott és megkérdezte Tomot, hogy fel tudja-e olvasni
a vésést az órában. Tom kancsalított, mintha nehezére lett volna elolvasni az írást, majd felolvasta az óra tulajdonosának nevét (ami történetesen számunkra teljesen ismeretlen volt),
és az üzenetet. A hipnotizőr ezután kezét felemelve megmutatta, hogy valóban egy óráról
van szó, és körbe adta, hogy ellenőrizhessék, jól olvasta-e fel az írást Tom.
Amikor utána beszélgettem Tommal, azt mondta, hogy teljesen láthatatlan volt számára
a lánya. Ő csak annyit látott, hogy ott állt a hipnotizőr és a tenyerében tart egy órát. Hogy
ha a hipnotizőr úgy engedte volna el, hogy nem mondja el, mi folyik, soha nem tudja meg,
hogy nem az általánosan elfogadott valóságot érzékelte.


Nyilvánvaló, hogy Tom információit az óráról nem az öt érzékszervétől kapta. Akkor
honnan? Az egyik magyarázat, hogy telepatikus úton, valaki más elméjéből, ez esetben
a hipnotizőréből. Több kutató jelentette, hogy előfordult a hipnotizált személyekkel, hogy
„megcsapolják” valaki más érzékeit. Sir William Barret egy kislánnyal végzett kísérlet sorozatban talált bizonyítékot e jelenségre. Miután meghipnotizálta a lányt, azt mondta neki,
ízlelni fog mindent, amit ő ízlel. „A lány háta mögé álltam, akinek szemeit korábban biztonsággal lefedtem, egy csipet sót tettem a számba; a lány azonnal köpködni kezdett és
felkiáltott, hogy ’minek teszel sót a számba?’ Utána próbálkoztam cukorral, erre azt mondta,
hogy ’ez már jobb.’ Megkérdeztem milyen volt, azt mondta, hogy „édes.” Aztán próbáltam
mustárt, borsot, gyömbért és a többit, mindegyiket megnevezte a lány, és látszólag ugyanúgy ízlelt mindent, amit a számba tettem, mintha a saját szájában lett volna.

Valójában nem a jansenisták voltak Franciaországban az első görcsös megmozdulás.
A kései 1600-as években, amikor XIV. Lajos Király folyamatosan próbálta megtisztítani
az országot a protestáns hugenottáktól, volt egy kis hugenotta csoport a Cévennes völgyben,
Camisard-okként ismerhejük őket. Egy Rómába küldött hivatalos jelentés szerint, egy
Abbé du Chayla nevű perjel arról panaszkodik, hogy bármit is csinál, nem tud kárt tenni
a Camisard-okban. Amikor elrendelte, hogy lőjék le őket, a muskéták golyóit összelapulva
megtalálták a ruhájuk és a bőrük között. Nem esett bántódásuk, amikor izzó parázsra zárta
kezüket, és akkor sem, amikor tetőtől talpig olajba áztatott vászonba tekerte, majd meg-
gyújtotta őket – nem égtek el.


A szovjet fiziológus Leonid Vasiliev Experiments in Distant Influence című könyvében
elmond egy hasonló, 1950-ben végzett eseményt egy német tanulmányból. Abban a tanulmányban a hipnotizált alany nem csak ízlelte, amit a hipnotizőr ízlelt, de pislogott, amikor fény világított a hipnotizőr szemébe, tüsszentett, amikor a hipnotizőr ammóniába szagolt, hallotta a hipnotizőr füléhez nyomott óra ketyegését, és fájdalmat érzett, amikor a hipnotizőr egy tűvel megszúrta magát – mindezt úgy, hogy különösen ügyeltek arra, ne tudja az információt hagyományos érzékszervein keresztül megszerezni.


Nem korlátozódik a hipnotizált állapotra a képességünk, hogy megcsapoljuk mások
érzékelését. Egy mára híressé vált kísérletsorozatban a kaliforniai Stanford Kutató Intézet fizikusai Harold Puthoff és Russel Targ azt fedezték fel, hogy majdhogynem minden vizsgált személy képes volt arra, amit ők „távolbalátásnak” neveznek, vagyis hogy pontosan leírják, amit egy távoli kísérleti alany lát. Azt tapasztalták, hogy egymás után jöttek az egyének, és képesek voltak a távolbalátásra egyszerűen csak azzal, hogy lenyugodtak (relaxáltak), majd leírták az elméjükben felmerült képeket.

Világszerte több tucat laboratórium ismételte meg Puthoff és Targ eredményeit, ezáltal valószínűsíthető, hogy a távolbalátás egy mindannyiunkban meglévő szunnyadó képesség.
A Princeton Anomalies Research Lab szintén hitelesítette Puthoff és Targ felfedezéseit. Az
egyik tanulmányban maga Jahn volt a vevő és próbálta érzékelni, hogy mit figyel meg egy párizsi
kollégája, pedig maga Jahn sosem volt Párizsban. Nem csak egy nyüzsgő utcát látott, hanem elméjében feljött egy lovagi páncél képe. Később kiderült, hogy az adó egy történelmi katonai alakokkal díszített kormányzati épület előtt állt, és egyikük egy páncélozott lovag volt. 
Úgy tűnik, hogy mélyen mégegyféleképpen összekapcsolódunk, ami végül is nem meglepő egy holografikus Világmindenségben. Mi több, ezek az összekapcsolódottságok megnyilvánulnak akkor is, hogy ha tudatosan nem is tudunk róluk. Kutatások kimutatták, hogy amikor egy személy egy szobában kap egy elektrosokkot, akkor ez látszódni fog a másik szobában ülő személy poligráf jelzésein.

Ha egy fényt világítunk az egyik tesztalany szemébe, akkor ez meg fog jelenni az elszigetelt szobában lévő másik tesztalany EEG jelein,

És még az ujjában lévő vér mennyisége is változik egy tesztalanynak (ahogy azt egy az autonóm idegrendszer jelzéseinek kimutatására szolgáló műszerrel, egy plethysmographfal mérhetjük), amikor egy másik szobában lévő „küldő” egy olyan nevet olvas fel a listáról, akit ismer a vevő, pedig a lista nevei a „küldő” számára ismeretlenek.


Tekintve ezt a mély összekapcsolódottságot és a képességünket, hogy teljesen meggyőző valóságokat építsünk fel kizárólag ezen összekapcsolódottság révén kapott információ alapján, ahogy azt Tom esetében is láthattuk; mi történne, ha kettő vagy több hipnotizált személy megpróbálná létrehozni ugyanazt a képzelt valóságot? Fondorlatos módon ezt a kérdést megválaszolta a Kaliforniai Egyetem Davis Campus lélektan professzora, Charles Tart által végzett kísérlet. Tart talált két végzős diákot, Anne-t és Billt, akik mély transzba tudnak esni, és ők maguk is képzett hipnotizőrök voltak. Felkérte Anne-t, hogy hipnotizálja Billt, majd miután ez megtörtént felkérte a hipnotizált Billt, hogy hipnotizálja meg Anne-t.
Tart érvelése az volt, hogy a hipnotizőr és alanya között mindig jelenlévő erős kapocs csak tovább erősödik e szokatlan eljárásmódot alkalmazva.
Jól gondolta. Amikor kinyitották a szemüket ebben a kölcsönösen meghipnotizált állapotban, minden szürkének tűnt. Azonban a szürkeség gyorsan élénk színeknek és ragyogó fényeknek adta át helyét, és hamarosan egy földöntúlian gyönyörűséges tengerparton találták magukat. A homok megannyi apró gyémántként csillogott, a tenger tele volt a szivárvány  összes színében pompázó hatalmas habzó buborékokkal, és úgy sziporkázott, mint a pezsgő, a part vonalát pedig belső fényüktől lüktető, áttetsző kristály sziklák tarkították.
Ugyan Tart nem látta, amit Anne és Bill, de beszédükből gyorsan rájött, hogy ugyanazt
a hallucinált valóságot tapasztalják meg mindketten.


Természetesen ez azonnal nyilvánvaló volt Anne és Bill számára is, akik elindultak
felfedezni újonnan lelt világukat. Úszkáltak a tengerben, érezték a buborékok izgató cirógatását, és tanulmányozták a fénylő kristály sziklákat. Tart számára sajnálatos módon a beszédet is abbahagyták, vagy legalábbis Tart nézőpontjából úgy tűnt. Amikor hallgatásuk felől érdeklődött, azt felelték, hogy közös álomvilágukban beszélgetnek, ez a jelenség pedig Tart szerint, valamilyen szokatlan kommunikációs módot jelentett kettejük között.
Alkalomról alkalomra Anne és Bill folytatták különböző valóságok felépítését, és
mindegyik valós, elérhető volt az öt érzékszerv számára, és térben elhelyezkedő, csak
úgy, mint bármi, amit a hétköznapi éber állapotukban tapasztaltak. Tart elmagyarázta,
hogy az Anne és Bill meglátogatta világok valójában valóságosabbak voltak, mint a valóság holdvilágszerűen sápadt változata, amivel legtöbbünknek be kell érnie. Ahogy mondja: „miután már egy darabig beszélgettek egymással élményeikről, és rájöttek, hogy olyan közösen átélt részleteket beszélnek meg, aminek semmilyen verbális nyoma nem volt a hangfelvételeken, úgy érezték, hogy ténylegesen „benne” kellett lenniük a megtapasztalt nem evilági színhelyekben.”


Anne és Bill óceánvilága tökéletes példa a holografikus valóságra – egy összekapcsolódottságból felépült három-dimenziós elmeszülemény. A tudatosság áramlása tartja fenn, és végső soron olyan rugalmas, mint a gondolatfolyamat, amiből keletkezett. E rugalmasság több tulajdonságában is megnyilvánult. Ugyan három-dimenziós volt, de tere sokkal rugalmasabb, mint mindennapi valóságunké, néha annyira rugalmas, hogy Anne és Bill nem tudta szavakkal leírni. Ami még furcsább, hogy ugyan nyilvánvalóan nagyon ügyesen alkottak meg egy közös világot maguk körül, gyakran elfelejtették megalkotni saját testüket, és ekkor pusztán lebegő fejként, vagy arcként léteztek. Ahogy Anne jelenti: amikor egy alkalommal Bill arra kérte, hogy adja oda a kezét, „Valahogyan létre kellett hozzak egy kezet.”


Hogyan végződött ez a kölcsönös hipnózis kísérlet? Szomorúan. A gondolat, hogy
e látványos látomások valahogyan valóságosak voltak, talán valóságosabbak, mint a mindennapi valóság, annyira megijesztette Anne-t is és Billt is, hogy egyre jobban szorongtak azzal kapcsolatban, amit műveltek. Végül abbahagyták felfedező útjaikat, és egyikőjük, Bill, teljesen felhagyott a hipnózissal is.
Az Anne és Bill számára ugyanazt a közös valóság összeállítását lehetővé tévő érzékeken
túli összekapcsolódottságot tekinthetjük egy köztük fellépő mező effektusnak (hatásnak
– a ford.), egy „valóság-mezőnek”, hogyha szabad ilyet mondani. Elgondolkodtató,
mi történt volna, ha apám házában a hipnotizőr mindannyiunkat transzba ejtett volna?
A fenti bizonyítékok fényében minden okom megvan feltételezni, hogy ha elég erős lett
volna a kapcsolatunk, Laura mindannyiunk számára láthatatlanná vált volna. Mindannyian megteremtettük volna az óra valóság-terét, felolvastuk volna a belevésett írást, és teljesen meg lettünk volna győződve, hogy amit érzékelünk, az a valóság.


Amennyiben a tudatosság szerepet játszik az atomi méret alatti részecskék megteremtésében, lehetséges lenne, hogy az atomi méret alatti világról alkotott megfigyeléseink is valamiféle valóság-terek? Ha Jahn képes érzékelni egy lovagi páncélt egy párizsi barátja érzékszervein keresztül, valóságtól elrugaszkodott-e a gondolat, hogy a fizikusok mindenhol a világban tudatalatt összekapcsolódnak egymással, és Tart alanyaihoz hasonló kölcsönös hipnózist használva megalkotják az elektron közösen elfogadott tulajdonságait? Ezt a lehetőséget alátámasztja a hipnózis egy másik szokatlan tulajdonsága. A többi megváltozott tudatállapottól eltérően a hipnózis nem hozható kapcsolatba semmilyen szokatlan EEG mintával. Pszichológiailag szólva, a hipnózis mentális állapota leginkább a hétköznapi éber állapotunkhoz hasonlít. Akkor ez most azt jelenti, hogy a hétköznapi éber állapotunk egyfajta hipnózis, és mi mindannyian állandóan valóság-terekre kapcsolódunk?
A Nobel-díjas Josephson felvetette, hogy valami ilyesmiről lehet szó. Globus-hoz hasonlóan ő is komolyan veszi Castaneda munkáját, és megpróbálta kapcsolatba hozni
a kvantumfizikával. Az a felvetése, hogy az objektív valóságot az emberi faj kollektív emlékezete, hite építi fel, míg a rendellenes események, például azok, amiket Castaneda megtapasztalt, az egyéni akarat megtestesülései.


Nem az emberi tudatosság lehet az egyetlen dolog, ami szerepet játszik a valóság-terek
megteremtésében. A távolba látási kísérletek bebizonyították, hogy emberek akkor is
képesek pontos leírást adni távoli helyekről, amikor nincs ott emberi megfigyelő.

Hasonlóképp, kísérleti alanyok képesek pontosan beazonosítani egy zárt doboz tartalmát, annak  ellenére, hogy a dobozt zárt dobozok csoportjából véletlenszerűen választották ki, ezért a tartalma teljesen ismeretlen.

Ez azt jelenti, hogy többre vagyunk képesek, mint pusztán mások érzékeit megcsapolni. Magát a valóságot is meg tudjuk csapolni, hogy információhoz jussunk. Elsőre bizarrnak tűnhet, de nem olyan furcsa, ha eszünkbe jut, hogy egy holografikus Világmindenségben a tudatosság átjár minden anyagot, a szándék pedig tevékenyenjelen van mind a mentális, mind a fizikai világban.
Bohm úgy gondolja, hogy a mindenütt jelenlévő szándék megmagyarázhatja a telepátiát
és a távolbalátást is. Lehetségesnek véli, hogy a kettő valójában a pszichokinézis különböző
formája. Ahogyan a pszichokinézisre tekinthetünk az elme által a tárgynak átadott szándékok rezonanciájaként, a telepátiára is tekinthetünk az elme által elmének átadott szándékok rezonanciájaként – mondja Bohm. Hasonlóképpen, a távolbalátásra is lehet a tárgy által az elmének átadott szándékok rezonanciájaként tekinteni. „Amikor sikerül megteremteni a „szándékok” harmóniáját vagy rezonanciáját, a tevékenység mindkét irányban működik, ígyegy távoli rendszer „szándékai” tudnak a nézőben működni, ezáltal létrehozni egyfajta fordított pszichokinézist, ami lényegében képet ad az elmének arról a rendszerről” – állítja.


Jahn és Dunne hasonló nézetet vallanak. Ugyan szerintük a valóság úgy jön létre, hogy
a tudatosság kölcsönhatásba lép környezetével, nagyon kötetlenek a tudatosság meghatározásában. Az ő nézetük szerint bármi megfelelhet ennek, ami képes létrehozni, fogadni, vagy felhasználni információt. Tehát az állatok, vírusok, DNS-ek, gépek (akár rendelkeznek mesterséges intelligenciával, akár nem) és azok, amiket élettelen tárgyaknak hívunk, szintén szerepet játszhatnak a valóság megteremtésében.

Végül is, amennyiben elfogadjuk, hogy a Tudat az Univerzum építőköve, minden Tudatból van, akkor mindennek van, bár eltérő fokú, tudatossága.
Ha igazak az ilyen felvetések és nem csak egy másik embertől tudunk információt szerezni, hanem a valóság élő hologramjából is, a pszichometria – vagyis a képesség, hogy egy tárgy megérintésével információt szerezzünk annak múltjáról – szintén magyarázatot nyer.
Ahelyett, hogy élettelen lenne, a tárgyat telíti saját tudatossága. Ahelyett, hogy egy „dolog” lenne, ami külön él a Világmindenségtől, részt vesz minden dolog összekapcsolódottságában – kapcsolatban lenne minden ember gondolatával, aki valaha megérintette, minden kapcsolatban áll a tudatossággal, ami átjár minden állatot és tárgyat, ami valaha kapcsolatba került létével, kapcsolatban áll a saját múltjával a burkoltságon keresztül és kapcsolatban áll a pszichometrikus elméjével, aki éppen a kezében tartja.

Kaphatsz a semmiért valamit
Szerepet játszanak a fizikusok az atomi méret alatti részecskék létrehozásában? Bár e rejtély egyelőre megoldatlannak tűnik, nem csak a képességünk utal erre, hogy összekapcsolódjunk egymással, és olyan valóságokat hozzunk létre, amik vannak olyan valóságosak, mint hétköznapi éber valóságunk. Sőt, a csodálatosról szóló bizonyítékok egyre gyűlő tömege azt tanúsítja, hogy még alig kezdtük kipuhatolni képességeinket ezen a területen. Vedd figyelembe a következő, Gardner által jelentett csodálatos gyógyulást: 1982-ben, egy Pakisztánban dolgozó angol orvost, Ruth Coggin-t felkereste egy harmincöt éves Kamro nevű pakisztáni nő. Kamro nyolc hónapos terhes volt, és terhessége java részében vérzéstől és időszakos gyomor fájdalmaktól szenvedett. Coggin azt javasolta, hogy azonnal menjen kórházba, de Kamro ezt visszautasította. Azonban vérzése két nap múlva olyan súlyossá vált, hogy a vészhelyzetre való tekintettel mégis bement a kórházba.
Coggin vizsgálata megállapította, hogy a nő vérvesztesége „nagyon súlyos”, lábai és alteste pedig betegesen dagadt volt. Másnap Kamro „egy újabb súlyos vérzést szenvedett el”, arra kényszerítve Coggint, hogy császármetszést hajtson végre. Amint Coggin felnyitotta a méhet újabb bőséges fekete véráram indult meg, és oly erővel folyt, hogy nyilvánvalóvá vált, Kamro szinte semmilyen véralvadó képességgel nem rendelkezik. Mire Coggin sikeresen megmentette Kamro egészséges kislányát, „alvadatlan vér mély tócsáitól ázott az ágya” éstovábbra is folyt a metszéséből. Coggin-nak sikerült szereznie egy liter vért, hogy átömlessze az erősen vérszegény nőbe, de ez közel sem volt elég a döbbenetes vérveszteség pótolására.
Mivel más már nem maradt, Coggin az imádkozáshoz fordult.
Azt írja: „Együtt imádkoztunk a beteggel, miután meséltünk neki Jézusról, és elmondtuk,
hogy az ő nevében már imádkoztunk érte a műtét előtt, és hogy Jézus egy nagy gyógyító.
Azt is elmondtam, hogy nem fogunk aggódni. Láttam már Jézust korábban ilyen betegségeket meggyógyítani, és biztos voltam benne, hogy Jézus őt is meg fogja gyógyítani.”


Aztán vártak.
Az ezt követő számos órában Kamro továbbra is vérzett, de ahelyett, hogy rosszabbodott
volna, általános állapota javult. Aznap este Coggin ismét imádkozott Kamroval, és
ugyan „élénk vérzése” változatlanul folytatódott, úgy tűnt nincs hatással rá a vérveszteség. Negyvennyolc órával a műtét után a vére végre kezdett megalvadni, és megkezdődött teljes gyógyulása. Tíz nap múlva hazatért a kislányával.
Ugyan Coggin-nak nem volt lehetősége pontosan megmérni Kamro tényleges vérveszteségét, abban biztos volt, hogy a kismama a műtét és az azt követő bőséges vérzés során többet veszített, mint a teljes vérkészlete. Miután Gardner megvizsgálta az eset jegyzőkönyvét, egyetértett. A gond ezzel a következtetéssel az, hogy az emberi test nem képes olyan gyorsan új vért előállítani, hogy meg tudjon birkózni ilyen katasztrofális méretű vérveszteséggel; ha képes lenne, sokkal kevesebb ember vérezne el. Ez abban a nyugtalanító tudatban hagyja az embert, hogy Kamro új vére a semmiből jött létre.

Az egy vagy két parányi részecske létrehozásának képessége eltörpül az öt-hat liternyi vér
mellett, amire egy átlagos emberi testnek szüksége van. És nem csak vért tudunk teremteni
a semmiből. 1974 júniusában, amikor Indonézia legkeletibb részére, Timor Timur kis szigetére utazott, Watson szembe találta magát az anyagteremtés egy hasonlóan felkavaró példájával. Ugyan eredeti terve az volt, hogy meglátogat egy híres matan do’ok-ot, egy indonéz csodatevőt, aki állítólag képes parancsra esőt létrehozni, eltért tervétől, mert meghallotta, hogy egy buan, egy gonosz szellem hatalmas pusztítást végez a közeli falu egyik házában.
A házban élő család egy házaspárból, két fiatal gyermekükből és a férj fiatalabb, hajadon
féltestvéréből állt. A pár és gyermekeik megjelenésükben tipikus indonézek voltak, sötét
arcszínnel és göndör hajjal, de a féltestvér, akit Alinnak hívtak, teljesen másképp nézett ki.
Bőrszíne sokkal világosabb volt, és majdnem kínai vonásai elárulták, miért nem tudott férjet
szerezni magának. A család is közönyösen bánt vele, és Watson számára azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy ő okozza az okkult zavarokat.


A család fűtetős házában, az aznap esti vacsoránál Watson lenyűgöző jelenségnek volt
tanúja. Először minden figyelmeztetés nélkül a pár nyolc éves fia felsikított, és az asztalra
ejtette csészéjét. Kézháta megmagyarázhatatlan módon vérezni kezdett. A fiú mellett ülő
Watson megvizsgálta, és kis, friss lyukakból álló félkörívet látott a fiú kezén, hasonlóan egy
emberi harapáshoz, de átmérőben nagyobb, mint a fiú saját harapása. Alin, az örökös fekete
bárány, a történtekkor a fiúval szemben lévő tűzhelynél tevékenykedett.
Ahogyan Watson a sebeket vizsgálta a lámpa fénye kékké változott, hirtelen fellángolt,
és ebben a szokatlanul erős fényben hirtelen egy sózuhatag zúdult az ételre, egészen addig,
amíg teljesen be nem borította, ehetetlenné téve azt. „Nem egy hirtelen áradás volt, hanem
egy lassú és megfontolt tevékenység, ami elég sokáig tartott ahhoz, hogy láthassam.
A levegőben kezdődött, pont szemmagasságban, talán 120 centire az asztal felett” – mondja
Watson.
Watson azonnal felugrott az asztaltól, de a műsor még nem ért véget. Hirtelen egy
sorozat hangos kopogó hang jött az asztalból, és maga az asztal pedig inogni kezdett.
A család is felugrott, és együtt figyelték az asztalt, ami úgy ugrándozott, „mint egy vadállatot
tartalmazó doboz teteje”, és végül az oldalára borult. Watson első reakciója az volt, hogy
kirohant a házból a család többi tagjával együtt, de józanságát visszanyervén visszament, és
próbált bármi csalásra utaló jelet találni, ami elárulhatná, hogy mi történt. Semmi ilyesmit
nem talált.


A kis indonéz kunyhóban történt események a kopogó szellem klasszikus példái. Inkább
a rejtélyes hangok és az okkult tevékenység a jellemző rá, semmint szellemek vagy
kísértetek megjelenése. Mivel a kopogó szellemek inkább emberek – ez esetben Alin –,
mint helyek köré csoportosulnak, számos parapszichológus szerint ezek valójában a személy
tudatalatti okkult képességeinek megnyilvánulásai, aki körül a legtevékenyebbek az ilyenek.
Még az anyagteremtésnek is hosszú és nevezetes történelme van a kopogó szellemek kutatásának krónikájában. Például a Cambridge-i Trinity College tagja és matematika előadója, A.R.G. Owen saját klasszikus Can We Explain the Poltegrist (Meg tudjuk-e magyarázni a kopogó szellemeket) című könyvében i.sz. 530-tól egészen napjainkig számos példát említ, amikor a tárgyak a semmiből jönnek létre.

 

Esetleírásaiban leggyakrabban nem só, hanem kis kövecskék hullanak.
A bevezetőben említettem, hogy első kézből volt alkalmam megtapasztalni számos
könyvemben említett természetfelettinek mondott jelenséget, és elmesélek néhányat. Itt
az idő, hogy bevalljam, tudom, mit érezhetett Watson az okkult tevékenységek ilyen örjöngésénél, mert amikor gyerek voltam, a ház, ahová költöztünk (egy új ház, amit maguk
a szüleim építettek) a kopogó szellemek tevékeny színterének mutatkozott. Mivel a kopogó
szellem elhagyta a szüleim házát, és követett az egyetemre, illetve mivel a tevékenység nagyon határozottan kötődni látszott a hangulataimhoz – a bolondozások sokkal gonoszabbá
váltak, amikor mérges és lehangolt voltam, és sokkal pajkosabbá és hóbortosabbá, amikor
jobb volt a hangulatom – mindig elfogadtam a gondolatot, miszerint a kopogó szellem azon
személy tudatalatti okkult képességeinek megnyilvánulása, aki körül a legtevékenyebb.
Gyakran megmutatkozott érzelmeimhez fűződő viszonya. Ha jó hangulatban voltam,
arra ébredhettem, hogy a zoknijaimat a szobanövényekre húzta. Rosszabb hangulatom abban tudott megnyilvánulni, hogy a kopogó szellem átrepített egy kis tárgyat a szobán, vagy
esetleg el is tört valamit. Az évek során a családom, én, és számos barátom okkult jelenségek egész tárházát figyelhettük meg. Anyám elmondta, hogy már totyogó koromban elkezdtek a lábosok és fazekak a földre ugrálni a konyhaasztal közepéről.. E tapasztalatok közül néhányat megírtam a Beyond the Quantum (A kvantumon túl) című könyvemben.
Nem könnyen fedem fel magam. Tudatában vagyok, hogy mennyire idegenek az ilyen
történések a legtöbb ember tapasztalatában, és teljesen megértem a kétséget, ami fogadni
fog bizonyos körökben. Mindazonáltal kötelességemnek érzem, hogy beszéljek róluk, mert
fontosnak tartom e jelenségek megértését, Nem visz előre, ha hitetlenségünkben szemet
hunyunk, és szőnyeg alá söpörjük őket.


Azonban csak é remegő tagokkal merem bevallani, hogy néha az én kopogásos élményeim
közben is tapasztaltam anyagi tárgyak teremtését. Az anyagteremtések hatéves
koromban kezdődtek. Megmagyarázhatatlan kavics zuhatag ömlött a házunkra egész éjjel.
Később a házon belül kezdtek rám hullani kis fényes kavicsok, és olyan életlen üvegszilánkok, amiket a tengerparton talál az ember. Ritkább jelenség volt, hogy más kezdett rám hullani, például érmék, egy nyaklánc is volt, illetve egyéb apróságok. Sajnálatos módon általában nem láttam a tényleges anyagteremtéseket, csak az utóhatásukat tapasztaltam.
Például egy adag spagetti tészta (szósz nélküli) ömlött a mellkasomra, amikor éppen New
York-i lakásomban aludtam. Tekintve, hogy egyedül voltam egy szobában, ahol semmilyen
ajtó vagy ablak nem volt nyitva, senki más nem volt a lakásomban, és semmi jele nem volt
annak, hogy bárki is spagettit főzött volna, vagy betört volna, hogy spagettit dobjon rám,
csak azt tudom feltételezni, hogy a levegőből a mellkasomra esett maréknyi hideg spagetti
a semmiből jött elő.
Néhány alkalommal azonban láttam tényleges anyagteremtéseket. Például 1976-ban,
amikor a dolgozószobámban írtam, felnéztem, és láttam egy kis barna tárgyat megjelenni
csupán néhány hüvelyknyire a plafon alatt. Amint megjelent, éles szögben zuhanni kezdett,
és a lábamnál ért földet. Felvéve megállapítottam, hogy egy kis üvegdarab, valószínűleg
sörös üvegből. Nem volt olyan látványos, mint egy több másodpercig tartó sózuhatag, de
megmutatta, hogy lehetségesek az ilyen dolgok.


Talán napjaink leghíresebb anyagteremtéseit Sathya Sai Baba végzi, egy dél India Andhra
Pradesh tartomány egyik távoli sarkában lakó, hatvannégy éves indiai szentember. Számos
szemtanú szerint Sai Baba sokkal többre képes, mint egy kis só és néhány kavics megteremtésére a semmiből. Nyakékeket, gyűrűket és más ékszereket húz elő a levegőből, és ajándékként körbe adja őket. Indai finomságokat is képes teremteni, valamint édességeket kifogyhatatlan mértékben, és időnként nagy mennyiségű vibuli-t, vagyis szent hamut szór a kezéből. Ezeket az eseményeket szó szerint emberek ezrei figyelték meg, voltak köztük tudósok és bűvészek is, és nem tudok róla, hogy bárki felfedezte volna csalás jelét. Az egyik tanú az Izlandi Egyetem pszichológusa, Erlendur Haraldsson.
Haralddson több mint tíz évig tanulmányozta Sai Baba tevékenységét, és nem régiben
megjelentette eredményeit Modern Miracles: An Investigative Report on Psychic Phenomena
Associated with Satya Sai Baba című könyvében. Ugyan Haralddson beismeri, hogy nem
tudja bizonyító erővel igazolni, hogy Sai Baba mutatványai nem megtévesztésen és bűvészkedésen alapulnak, nagy mennyiségű arra mutató esetet tálal, hogy valami természetfelettinek mondott folyik.


Először is: Sai Baba kérésre tud meghatározott dolgokat megteremteni. Egy alkalommal,
amikor Haraldsson spirituális és etikai kérdésekről beszélgetett vele, Sai Baba arról elmélkedett, hogy a spirituális életnek és a mindennapi életnek „úgy kellene együtt nőniük, mint egy dupla rudraksha.” Amikor Heralddson megkérdezte, hogy mi az a dupla rudraksha,
sem Sai Baba, sem a tolmács nem tudta az angol megfelelőjét. Sai Baba próbálta folytatni
a beszélgetést, de Haralddson kitartott. „Aztán hirtelen, egy leheletnyi türelmetlenséggel,
Sai Baba összezárta az öklét, és egy-két másodpercig lengette a kezét. Ahogy kinyitotta, felém fordult és azt mondta „Ez az.” A kezében két makkszerű tárgy volt. Két rudraksha volt,
amik úgy egybe nőttek, mint egy dupla narancs, vagy dupla alma,” mondja Haralddson.
Amikor Heralddson jelezte, hogy szeretné megtartani a dupla magot emlékbe, Sai Baba
beleegyezett, de először elkérte, hogy újra megnézze. „Két tenyere közé zárta a rudraksha-t,
ráfújt és kinyitotta felém a kezét. A dupla rudraksha alját és tetejét most már két aranypajzs
fedte, amit egy rövid arany lánc tartott össze. A tetején volt egy kereszt, amihez egy kis rubin
volt fogatva, felette egy kis lyukkal, hogy egy lánccal a nyakam körül tudjam hordani.


Haralddson később felfedezte, hogy a dupla rudrakshák elképesztően ritka botanikai
rendellenességek. Számos indiai botanikussal konzultált, és megvallották, hogy még
sosem láttak egyet sem, és amikor végre talált egy torz példányt egy madrasi boltban,
a tulajdonos majdnem háromszáz dollárnak megfelelő indiai pénzt kért érte. Egy angliai
aranyműves megerősítette, hogy a díszítésben használt arany legalább huszonkét karát tisztaságú.


Nem ritkák az ilyen ajándékok. Sai Baba gyakran ad drága gyűrűket, ékköveket és
aranyból készült tárgyakat az őt naponta látogató és szentként tisztelő tömegnek. Szintén
nagy mennyiségű élelmiszert teremt, és amikor a létrehozott különböző finomságok
kiesnek a kezéből, gyakran olyan sistergősen melegek, hogy az emberek nem is tudják
a kezükben tartani. Képes rá, hogy édes szirupok és illóolajok folyjanak a kezeiből (még
a lábaiból is), és amikor befejezte, nyoma sincs a bőrén a ragacsos anyagnak. Létre tud hozni olyan egzotikus dolgokat, mint például rizsszemek, amikbe egy pici, de tökéletes Krisna kép van vésve, szezonon kívüli gyümölcsök (ez majdhogynem lehetetlen az ország áram és hűtőszekrénytől mentes részén) és szabálytalan gyümölcsöket, például egy almát, amiről meghámozva kiderül, hogy csak az egyik oldalon alma, a másik oldalán valami más gyümölcs. Hasonlóan döbbenetes a szent hamu mutatványa. Minden alkalommal, amikor körbesétál az őt meglátogató tömegek közt, bámulatos mennyiségű hamu ömlik a kezéből.
Szórja mindenhova, felajánlott tárolókba és kinyújtott kezekbe, fejek fölé és a földre hosszú,
szerpentinszerű csíkokban. Az ashramjában tett egyetlen menettel több hordónyi hamut
hoz létre. Az egyik látogatásnál Haraldsson és az American Society for Physical Research
vezető kutatója, Dr. Karlis Osis láttak valamennyi hamut teremtés közben. Heraldsson jelentése szerint: „A tenyere nyitva volt és lefelé mutatott, és néhány kicsi, gyors kört tett
a kezével. Ahogy ezt tette, közvetlenül a tenyere alatt valami szürke anyag jelent meg.
A kicsit közelebb ülő dr. Osis megfigyelése szerint az anyag teljesen szemcsés volt az elején
(s csak akkor esett szét hamuvá, ha hozzáértek), és már korábban szétesett volna, ha Sai Baba egy számunkra láthatatlan bűvészmutatvánnyal hozta volna létre.


Heraldsson megjegyezi, hogy Sai Baba teremtései nem tömeghipnózis eredménye, mert
szabadtéri bemutatóit engedi lefilmezni, és minden, amit tesz, megjelenik a filmen is. Hasonlóképpen, az előre meghatározott dolgok létrehozása, a dolgok ritkasága, az étel forrósága és az anyagteremtés puszta mértéke kizárni látszik a megtévesztés lehetőségét. Heraldsson arra is rámutat, hogy senki sem állt elő eddig hiteles bizonyítékkal, hogy Sai Baba csak megjátszaná a képességeit. Ráadásul Sai Baba már egy fél évszázada, tizennégy éves kora óta ontja magából a tárgyakat, egy tény, ami újabb testamentum az anyagteremtések mértékére, és tiszta hírnevének jelentőségére. Sai Baba a semmiből teremtene tárgyakat? Jelenleg az esküdtszék tartózkodik, de Heraldsson világosan kimondja álláspontját. Ő úgy hiszi Sai Baba bemutatói emlékeztetők „a minden emberben szunnyadó hatalmas képességekről.”


Indiában nem ismeretlenek az anyagot teremteni tudó egyének. Autobiogrophy of
a Yogi (Egy jógi önéletrajza) című könyvében Paramahansa Yogananda (1893-1952), az első kimagasló tartósan nyugaton letelepedett indiai szentember, leírja számos találkozását hindu aszkétákkal, akik materializálni tudtak szezonon kívüli gyümölcsöket, aranytányérokat
és más tárgyakat. Érdekes módon Yogananda felhívta a figyelmet, hogy az ilyen erők vagy
siddis-ek nem mindig bizonyítják az őket birtokló személy spirituális fejlettségét. „A világ
nem más, mint egy tárgyasított álom” – mondja Yogananda – „azonnali jóváhagyást nyer
benne bármi, amit nagyhatalmú elméddel erősen hiszel.”

Ezek az egyének felfedezték volna annak a módját, hogy egy kicsit megcsapolják a Bohm szerint a tér minden köbcentiméterét átjáró hatalmas kozmikus energiatengert?
Haraldsson által hitelesített Sai Baba féle anyagtermtések sorozatánál még több fűződik
Neumann Teréz nevéhez. Stigmáin felül Neumann inedia-val is rendelkezett, vagyis azzal az
emberfeletti képességgel, hogy étel nélkül is megéljen. Inediája 1923-ban kezdődött, amikor
„átvette” egy fiatal pap torok betegségét, és néhány évig kizárólag folyadékokkal tartotta
fenn magát. Aztán 1927-ben teljesen feladta az étel után a vizet is.


Amikor Regensburg püspöke először hallott Neumann böjtjéről, bizottságot küldött
hozzá, hogy megvizsgálják. 1927. július 14-29-ig egy Seidl nevű orvos felügyelete alatt
négy Ferences ápoló nővér figyelte Neumann minden mozdulatát. Figyelték éjjel-nappal,
és óvatosan megmérték a mosáshoz, és szájöblítéséhez használt víz térfogatát és súlyát.
A nővérek számos szokatlan dolgot fedeztek fel Neumann körül. Sosem ment WC-re (még
egy hathetes időszak után is csak egyetlen bélmozgása volt, és dr. Reismanns megvizsgálva az ürüléket megállapította, hogy nem tartalmaz mást, mint egy kis nyálkát és epét, de semmi
nyoma nem volt ételnek). Szintén nem mutatta jelét kiszáradásnak, pedig egy átlagos ember
nagyjából négyszáz grammnyi (tizennégy unciányi) vizet ad le a kilégzéssel, és hasonló
mennyiséget a pórusokon keresztül. A súlya stabil volt, és bár majdnem négy és fél kilónyi
vért vesztett a stigmája heti kinyílásával, a súlya helyreállt egy vagy két nap múlva.
A tizennégy napos vizsgálat végére dr. Seidl és a nővérek teljesen meggyőződtek arról,
hogy Neumann nem evett vagy ivott semmit a teljes tizennégy nap alatt. A vizsgálat meggyőzőnek tűnik, mert ugyan az emberi test kibír két hetet étel nélkül, ritkán él túl akár egy hetet is víz nélkül. Ez semmi nem volt Neumann számára; ő nem evett, vagy nem ivott
semmit az elkövetkező harmincöt év alatt. Tehát úgy tűnik, nem csak a stigmájához szükséges hatalmas vérmennyiséget materializálta, hanem rendszeresen materializálta az életben-, sőt jó egészségben maradáshoz szükséges vizet, tápanyagokat, ásványi sókat és vitaminokat.
Az inedia nem csak Neumann képessége. A The Physical Phenomenon of Mysticism című
könyvében Thurston számos példát említ olyan stigmásokról, akik éveken keresztül nem
ettek, és nem ittak.
A materializáció gyakoribb lehet, mint gondolnánk. Vérző szobrokról, festményekről,
szentképekről, sőt még vallásilag vagy történelmileg jelentős sziklákról szóló meggyőző beszámolókat is találhatunk bőven a csodák történelmében. Több tucat történet van, hogy
Madonnák vagy más szentképek könnyeket eregettek. 1953-ban „síró Madonnák” valóságos
járványa sújtotta Olaszországot.62 Indiában Sai Baba követői Haraldssonnak csodás
módon szent hamut eregetető képeket mutattak az aszkétáról.
Megváltoztatni az egész képet Egy bizonyos értelemben a materializáció azért kérdőjelezi meg a valóságról alkotott hagyományos elképzeléseinket, mert ugyan némi erőfeszítés árán, de bele tudunk szuszakolni a világnézetünkbe olyan dolgokat, mint a pszichokinézis, ugyanakkor egy tárgy megteremtése a semmiből alapjaiban rázza meg ugyanezt a világnézetet. De még ez sem minden, amire az elme képes. Eddig csak a valóság bizonyos „részeit” érintő csodákat vizsgáltunk meg – példákat arra, hogy valaki pszichokinetikusan mozgatott részeket, hogy valaki a valóság bizonyos részeit (a fizika törvényeit) megváltoztatta, és így tűzállóvá tette, valamint egyesrészeket (vért, sót, köveket, ékszereket, hamut, tápanyagokat és könnyeket) materializáló embereket. Viszont amennyiben a valóság ténylegesen töretlen egész, miért hatnának csak részeire a csodák?
Amennyiben a csodák az elme lappangó képességeinek példái, a válasz természetesen
az, hogy mi magunk mélyen programozottak vagyunk, hogy a világot részek halmazaként
lássuk. Ebből következik, hogy ha nem lenne annyira belénk vésve a részekben gondolkodás, hogy ha másképp látnánk a világot, maguk a csodák is mások lennének. Ahelyett, hogy a valóság részeinek átváltozására találnánk példák sorát, sokkal inkább olyan példákkal szembesülnénk, hogy az egész valóság átváltozott. Valójában, léteznek erre esetek, de ritkák, és gyakran még jobban megkérdőjelezik a hagyományos elképzeléseinket, mint a materializációk.
Watson elmesél egy ilyen esetet. Indonéziai tartózkodása alatt egy másféle hatalommal
bíró fiatal nővel is találkozott. A nőt Tianak hívták. Képességei Alinnal ellentétben
nem tűntek a tudatalatti kifejeződésének. Ő inkább tudatosan irányította őket, és ez
a legtöbbünk belsejében ott lappangó erőkkel való kapcsolatából fakadt. Röviden: Tia egy
még alakulófélben lévő spontán sámán volt. Watson számos példát látott adottságaira. Látta
csodás gyógyulásokat létrehozni, és egyszer, egy helyi vallásos vezetővel vívott hatalmi harca során látta, amint elméje erejével a helyi mecset tornyát tűzre lobbantotta.
De Tia képességeinek legmegdöbbentőbb megtapasztalását akkor élte át, amikor véletlenül
belebotlott Tiaba, aki éppen egy kislánnyal beszélgetett egy kenari fák ligetétől árnyas
helyen. Tia mozdulataiból Watson már távolról megállapította, hogy Tia valami fontosat
akar mondani a gyermeknek. Ugyan nem hallotta a beszélgetésüket, de a feszültséggel teli
levegő arra utalt, hogy Tia nem járt sikerrel. Végül úgy tűnt, új ötlete támadt, és titokzatos
táncba kezdett.
Watson figyelte, ahogy transzba esvén Tia a fák felé gesztikulál, és ugyan úgy tűnt, alig
mozgott, finom mozdulataiban mégis volt valami hipnotikus. Ezután valami olyat tett, ami
megdöbbentette, sőt megrémítette Watsont. Az egész ligetet egyszerűen eltűntette a föld
színéről. Ahogy Watson állítja: „Az egyik pillanatban Tia egy árnyas kenari ligetben táncolt;
a következő pillanatban egyedül állt a nap kemény, szemet kápráztató fényében.”


Pár másodperc múlva visszahozta a ligetet, és abból, ahogyan a kislány talpra ugrott és
odarohant megérinteni a fákat, Watson megállapította, hogy ő is ugyanazt élte át. De Tia
még nem fejezte be. Többször eltüntette és visszahozta a fákat, ahogy ő és a kislány kézen
fogva táncoltak és nevettek a csodán. Watson zúgó fejjel eltántorgott.
Amikor 1975-ben végzős voltam a Michigani Állami Egyetemen, nekem is volt egy
hasonlóan mély, és a valóságot megkérdőjelező tapasztalatom. Az egyik tanárommal vacsoráztam egy helyi étteremben, és Carlos Castaneda tapasztalatainak filozófiai következményeit vitattuk. Beszélgetésünk konkrétan Castaneda az Ixtlai utazásban leírt egyik esete köré összpontosult. Don Juan és Castaneda éjjel egy szellemet kerestek a sivatagban, és egy olyan teremtményre akadtak, ami úgy nézett ki, mint egy borjú, de olyan fülei voltak, mint a farkasnak, és olyan csőre, mint egy madárnak. Összegömbölyödve sikoltozott, mintha fájdalmasan haldokolna.

Castaneda először megrémül, de miután elmondja magának, hogy amit lát, nem lehet
valóságos, látomása megváltozik, és látja hogy a haldokló lélek valójában egy szélben remegő leesett faág. Castaneda büszkén mutat a dolog valódi személyazonosságára, de szokásos módon, az öreg yaqui sámán megdorgálja. Elmondja Castaneda-nak, hogy a faág ténylegesen egy haldokló lélek volt, amíg élt, de faággá változott, amikor Castaneda megkérdőjelezte létezését. Habár hangsúlyozza, hogy mindkét valóság egyformán valós.
A tanárommal folytatott beszélgetésemben beismertem, hogy kíváncsivá tett Don Juan
állítása, miszerint két, a másikat kölcsönösen kizáró valóság egyformán valóságos lehet, és
úgy éreztem, ez a feltevés sok természetfelettinek mondott jelenséget megmagyarázna. Pillanatokkal azután, hogy ezt megbeszéltük, elhagytuk az éttermet, és kellemes nyári este
lévén úgy döntöttünk, sétára indulunk. Ahogy továbbra is beszélgettünk, felfigyeltem egy
előttünk sétáló kis csoportra. Egy felismerhetetlen külföldi nyelvet beszéltek, és lármás viselkedésükből úgy látszott, részegek. Ráadásul az egyik nő egy zöld esernyőt vitt magával, amit furcsállottam, mert az ég teljesen felhőtlen volt, és nem volt esőről szóló előrejelzés.
Nem akartunk találkozni a csoporttal, ezért egy kicsit lemaradtunk, és ahogyan ezt tettük,
a nő széles és szabálytalan mozdulatokkal elkezdte lóbálni az esernyőt. Hatalmas íveket
rajzolt a levegőben, és ahogyan többször megfordult, az esernyő vége majdnem minket
súrolt. Még jobban lelassultunk, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a műsor csak azért van,
hogy megszerezze a figyelmünket. Végül, miután határozottan arra figyeltünk, hogy mit csinál, két kézzel megfogta az esernyőt, a feje fölé emelte, és drámaian a lábunk elé hajította.
Bután bámultunk rá, azon töprengve, hogy mire való az egész, amikor hirtelen valami
döbbenetes történt. Az esernyő valami olyasmit tett, amit csak „pislákolásként” tudok
leírni, mint egy mindjárt kialvó lámpás lángja. Furcsa, recsegő hangot hallatott, mint
amikor a celofán összegyűrődik, és több színben pompázott, a végei felkunkorodtak,
a színe megváltozott, és átalakult egy göcsörtös, barnásszürke bottá. A tanárom szólalt
meg először, hogy azt hitte, a tárgy egy esernyő. Megkérdeztem, hogy látott-e valami
rendkívülit történni, ő pedig bólintott. Mindketten leírtuk, hogy szerintünk mi történt,
a beszámolónk pedig pontosan egyezett. Az egyetlen halvány különbség az volt, hogy
a tanárom szerint az esernyő „sistergett” amikor bottá változott, ez a hang pedig nem esik
olyan rettenetesen messze a gyűrődő celofán hangjától.
Mit jelent mindez?
Ez az eset számos olyan kérdést vet fel, amire nincs válaszom. Nem tudom, kik voltak azok
az emberek, akik a lábunk elé dobták az esernyőt, vagy hogy egyáltalán tudatában voltak-e,
milyen varázslatos átalakulás ment végbe, miközben elsétáltak, bár a nő furcsa és látszólag
céltudatos tekintete azt sugallja, hogy nem voltak teljesen öntudatlanok. Az esernyő varázslatos átalakulásától annyira megdöbbentünk mindketten, hogy mire visszanyertük a lélekjelenlétünket, hogy megkérdezzük őket, már régen eltűntek. Nem tudom, miért történt
az eset, de úgy tűnik, köze volt a beszélgetésünkhöz, amiben Castaneda valami hasonlót
tapasztalt.
Azt sem tudom, miért van meg az előjogom, hogy ilyen sok természetfelettinek mondott
jelenséget megtapasztaljak, hacsak nem azért, mert jelentős mértékű okkult képességgel
születtem. Kamaszként élénk és részletes álmokat láttam előre később megtörtént eseményekről.
Gyakran tudtam dolgokat emberekről, amit nem volt jogom tudni. Tizenhét éves
koromban önkéntelenül kifejlesztettem a képességet, hogy az élő dolgok körül lássak egy
energiateret vagy „aurát”, és a mai napig képes vagyok megmondani bizonyos dolgokat egy
ember egészségéről csak a körülvevő fényköd színmintáiból. Ezen felül és ezen túl azt mondhatom, hogy mindannyiunknak megvannak a maga adottságai és minőségei. Néhányan természetes művészek vagyunk. Néhányan táncosok. Úgy tűnik, én az okkult események kiváltásához szükséges kémiával születtem. Hálás vagyok ezért a képességemért, mert sokat tanított a Világmindenségről, de nem tudom, miért van nekem.
Azt tudom, hogy az „esernyős eset” – ahogy nevezem – a valóság szélsőséges megváltoztatását vonja maga után. E fejezetben olyan csodákat vizsgáltunk meg, amikhez egyre nagyobb váltás volt szükséges a valóságban. A pszichokinézist könnyebb felfognunk, mint azt, hogy valaki a semmiből előhúzzon valamit, legtöbbünk számára pedig könnyebb befogadni az anyagteremtést, mint egy liget megjelenítését és eltüntetését, vagy az anyagot
egyik formából egy másikba változtatni képes csoport természetfelettinek hitt megjelenése.
Egyre több és több eset sugallja, hogy a valóság nagyon is valódi értelemben hologram, egy
elmeszülemény.
A kérdés az, hogy vajon egy viszonylag hosszú időn át stabil hologram, és a tudatosság
csak minimális változtatásokat képes végezni rajta – ahogy Bohm javasolja? Vagy
egy csak stabilnak tűnő hologram, és különleges körülmények között majdnem végtelenül
változtatható és átalakítható, ahogy a csodákról szóló bizonyítékok sugallják? Néhány
a holografikus elgondolást elfogadó kutató az utóbbi igazságában hisz. Például Grof nem
csak komolyan veszi a materializációt és más, szélsőségesen természetfelettinek hitt jelenségeket, hanem úgy érzi, hogy a valóságot felhők építik föl, amik könnyen engednek a tudatosság hatalmának. „A világ nem feltétlenül olyan szilárd, mint amilyennek mi érzékeljük”
– mondja.


A Stanford Egyetem Anyagtudományi tanszékének a holografikus elgondolást szintén
támogató vezetője, William Tiller egyetért. Tiller úgy gondolja, hogy a valóság egy „holofedélzethez” hasonlít, amit a Star Trek: Következő generáció című tévésorozatban láthattunk.
A sorozatban a holofedélzet egy olyan környezet, ahol használója szó szerint bármilyen kívánt valóság holografikus szimulációját előhívhatja, legyen az egy buja erdő vagy egy nyüzsgő város. Minden szimulációt megváltoztathatnak vágyaik szerint, materializálhatnak egy lámpát, vagy eltüntetnek egy nem kívánt asztalt. Tiller szerint a Világmindenség is egyfajta holofedélzet, amit minden élő dolog „integrációja” hoz létre. „A megtapasztalás járműveként teremtettük, és mi teremtettük a törvényeket is, amik irányítják” – jelenti ki. „És amikor eljutunk megértésünk határához, valójában meg tudjuk változtatni a törvényeket, így
menet közben teremtjük a fizikát.”


Hogy ha Tillernek igaza van, és a Világmindenség tényleg egy hatalmas holofedélzet,
már nem tűnik olyan furcsának a képesség, hogy egy aranygyűrűt materializáljunk, vagy
ki-be kapcsolgassunk egy kenari fa ligetet. Még az esernyős esetet is tekinthetjük ideiglenes
eltévelyedésnek a mindennapi valóságnak hívott holografikus szimulációban. Bár a tanárom
és én nem tudtuk, hogy ilyen képességgel rendelkezünk, lehet, hogy a Castaneda-ról szóló
beszélgetésünk érzelmi feszültsége késztette tudatalatti elménket a valóság megváltoztatására, hogy jobban tükrözze pillanatnyi hitünket. Tekintve Ullman kijelentését, miszerint elménk folyamatosan próbál minket olyan dolgokra tanítani, amikre ébrenléti állapotunkban nem vagyunk tudatosak; lehet, hogy a tudatalattink még be is van programozva, hogy néha létrehozzon ilyen csodákat, hogy bepillanthassunk a valóság igazi természetébe, hogy megmutassa: a magunknak teremtett világ végső soron ugyanolyan kreatív és végtelen, mint álmaink világa.
A kijelentés, hogy a valóságot minden élő dolog egységbe rendezése hozza létre, valójában
ugyanaz, mint hogy a Világmindenséget valóságmezők hozzák létre. Hogyha ez igaz,
akkor megmagyarázza, miért viszonylag rögzült bizonyos atomi méret alatti részecskék –
például az elektronok – valósága, míg másoké, például az anomalonoké, rugalmasabbnak
tűnik. Lehet, hogy az elektronnak gondolt valóságmező, már rég a kozmikus hologram
részévé vált, lehet már rég azelőtt, hogy az emberi lények beletartoztak volna minden élő
dolog egységbe rendezésébe. Ebből kifolyólag lehet, hogy az elektronok olyan mélyen belevésődtek a hologramba, hogy már nem annyira érzékenyek az emberi tudatosság – mint
újabb valóságmező – változására. Hasonlóképpen az anomalonok azért változhatnak laboratóriumról laboratóriumra, mert frissebb valóságmezők, még mindig befejezetlenek, zavarodottan keresik a már kész azonosságukat, mintha lenne ilyen. Bizonyos értelemben olyanok, mint a Tart alanyai által megfigyelt pezsgő tengerpart még szürke állapotában, amikor még nem forrt ki teljesen a burkoltból.
Ez megmagyarázná azt is, hogy miért segít az Aspirin megelőzni a szívrohamokat
az amerikaiaknál, az angoloknál meg nem. Az Aspirin is, mint a többi orvosság, egy viszonylag új, még kialakulófélben lévő valóságmező lehet. Még arra is van bizonyíték, hogy
a vér materializálásának képessége is egy viszonylag új valóságmező. Rogo megjegyzi, hogy a vérrel kapcsolatos csodákról szóló beszámolók a tizennegyedik századtól kezdődtek, San Gennaro csodájával. A San Gennarot megelőző vér-csodák hiánya azt sugallja, hogy abba az időben lépett életbe ez a képesség. Miután egyszer már létrehozták, már könnyebb volt mások számára e lehetőség valóságterét megcsapolni, ami megmagyarázná, hogy miért jegyeztek föl számos vér-csodát San Gennaro után, viszont előtte semmit.
Valóban, ha a Világmindenség egy holofedélzet, minden külsőnek és stabilnak tűnő
dolgot, a fizika törvényeitől a galaxisok építőanyagáig, valóságmezőként kellene tekintenünk,
sem jobban, sem kevésbé valós lidércfényeknek, mint a kellékeket egy hatalmas, közösen
megosztott álomban. Minden változatlanságot illúziónak kellene tekintenünk, és csak
a tudatosság lenne örök, az élő világmindenség tudatossága.
Természetesen van még egy lehetőség. Lehet, hogy csak a rendellenes történések,
például az esernyős eset, valóságmezők, és a nagybani világ minden porcikája olyan stabil
és érzéketlen a tudatosságra, ahogy az oktatás alapján hinnünk kellene. Az a baj ezzel
a feltevéssel, hogy soha nem lehet bebizonyítani. Az egyetlen lakmusz arra, hogy meghatározzuk, hogy valami most valós vagy sem, például az a lila elefánt, ami éppen besétált a nappalinkba, hogy megnézzük, más emberek is látják-e. De amint beismerjük, hogy kettő vagy több ember már tud egy valóságot teremteni – legyen az egy esernyő átváltoztatása, vagy kenari fák eltüntetése – többé már nincs módunk bebizonyítani, hogy a világban minden egyebet nem az elme hozott létre. A végén oda lyukadunk ki, hogy minden személyes filozófia dolga.
A személyes filozófiák pedig eltérnek. Jahn előnyben részesíti azt az elgondolást, hogy
csak a tudatosság kölcsönhatásai által létrehozott valóságok valósak. „, Hogy van-e egy
„odakinti világ” odakint – egy elvont kérdés. Hogyha nincs lehetőségünk ellenőrizni az
elvonatkoztatást, nem származik haszon abból, ha megpróbáljuk lemodellezni” – mondja. Globus, aki szívesen beismeri, hogy a valóság a tudatosság elmeszüleménye, inkább
azt gondolja, hogy van egy világ az érzékelésünk buborékján túl. „Engem érdekelnek
a csinos elméletek” – mondja – „egy csinos elmélet pedig kiindulási feltételnek tekinti
a létezést.”

 

Azonban beismeri, hogy ez csak az ő előítélete, és nincs semmilyen tapasztalati
mód igazolni egy ilyen feltevést.
Én a magam részéről tapasztalataim eredményeképpen egyetértek Don Juan kijelentésével:
„Érzékelők vagyunk. Tudatosság vagyunk; nem tárgyak vagyunk; nincsen szilárdságunk.
Határtalanok vagyunk. A tárgyak és a szilárdság világa arra valók, hogy kényelmessé tegyék
földi utunkat. Csak egy minket segíteni hivatott körülírás. Mi, vagy inkább az eszünk elfelejti,
hogy a körülírás az csak egy körülírás és így saját magunk teljességét egy ördögi kör
csapdájába ejtjük, amiből életünk során ritkán keveredünk ki.”


Másképp fogalmazva, nem létezik semmilyen valóság azon kívül, amit az összes tudatosság
integrációja által létrehozunk, a holografikus Világmindenségben pedig ott
a lehetőség, hogy végtelen módon alakítsa az elme.
Ha ez igaz, akkor nem csak a fizika törvényei, és a galaxisok építőanyagai valóságterek.
Még testünkre, tudatosságunk járművére az élet során, sem tekinthetünk sem jobban, sem
kevésbé valósként, mint az anomalonokra és a pezsgő partokra. Vagy ahogy a holografikus
elgondolás egy másik támogatója, a Virginia Intermont College pszichológusa Keith
Floyd állítja: „Ellentétben azzal, amit mindenki tud, lehet, hogy nem az agy hozza létre
a tudatosságot, hanem inkább a tudatosság hozza létre az agy – az anyag, tér, idő és minden más – látszatát, amit örömmel érzékelünk fizikai Világmindenségként.”


Talán ez a legzavaróbb mind közül, mert olyan mélyen meg vagyunk győződve, hogy
a testünk szilárd és objektíven valós, hogy nehezünkre esik csupán eljátszani a gondolattal,
hogy talán mi magunk sem vagyunk többek lidércfénynél. De hoppá, meggyőző bizonyítékok
állnak rendelkezésünkre, arra nézve is, hogy ez így van. Egy másik jelenség, amit gyakran
felvetnek a szentekkel kapcsolatban, az a kéthelyűség, vagyis a képesség, hogy egyszerre
két helyen legyenek. Haraldsson szerint Sai Baba eggyel jobbat tud, mint a kéthelyűség.
Számos szemtanú jelentette, hogy látták, ahogyan csettintett az ujjával, eltűnt, és azonnal
megjelent több száz, vagy még több méterrel odébb. Az ilyen esetek nagyon is azt sugallják,
hogy testünk nem tárgy, hanem holografikus kivetítés, ami ugyanúgy „el tud tűnni” és „meg
tud jelenni”, ahogy a képek egy képernyőn.
Testünk holografikus és anyagtalan természetét kihangsúlyozó másik esettel találkozunk
Indridi Indridason izlandi médiumnál. 1905-ben Izland számos vezető tudósa úgy döntött,
kivizsgálják az úgynevezett természetfelettit, és Indridason-t választották egyik alanyuknak.
Abban az időben Indridason csak egy falusi fajankó volt, mindenféle korábbi okkult tapasztalat nélkül, de nagyon gyorsan elképesztően tehetséges médiumnak bizonyult. Gyorsan transzba tudott esni, és drámai pszichokinézises jeleneteket tudott előadni. De a legfurcsább,hogy néha, mély transzban, teste különböző részei teljesen dematerializálódtak – eltűntek.
Ahogy a döbbent tudósok figyelték, egyik keze vagy karja megszűnt létezni, aztán
újra megjelent, mielőtt felébredt.


Az ilyen esetek ismét megrázó bepillantást nyújtanak a talán mindannyiunkban lappangó
irdatlan képességekbe. Ahogy már láthattuk, jelenlegi tudományos megértésünk
teljesen képtelen megmagyarázni az e fejezetben tanulmányozott jelenségeket, és ezért
a gőgös hivatalos tudomány nem lát más választást, minthogy figyelmen kívül hagyja, és
tagadja őket. Azonban hogy ha igazuk van az olyan kutatóknak, mint Grof és Tiller, és az
elme tényleg képes közbelépni a burkolt rendezettségben, és a Világmindenségnek nevezett
hologramot létrehozó holografikus lemez ezáltal olyan valóságot és fizikai törvényeket hoz
létre amilyet csak akar, akkor nem csak ezek a dolgok, hanem gyakorlatilag minden lehetséges.
Amennyiben ez igaz, akkor a világ látszólagos szilárdsága csak egy kis része annak, ami
elérhető az érzékeink számára. Bár legtöbbünk valóban a Világmindenségről alkotott jelenlegi megértés csapdájában vergődik, néhány egyénnek megvan a képessége, hogy túllásson a világ szilárdságán. A következő fejezetben megnézünk néhány ilyen egyént, és megvizsgáljuk, hogy mit látnak.

Forrás: http://www.ezvankiado.hu/

hologram.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.