Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Keresem magam

2011.09.25

Keresem magam

 ut.jpg

 

 

 

 

 

 

 

Két dolog is izgalomban tart, amely miatt nem igazán tudok jól aludni.  Az egyik az, hogy a párom egy-egy szava olyan mély bánatot szakít fel bennem, aminek nincs reális, valós oka. Legutóbb is az történt, hogy valami olyasmit mondott, hogy szabad vagyok, azt választok magamnak, akit akarok.  Ezt én úgy éltem meg, hogy nem kellek neki. Egyiptomban is ugyanez történt, én fejtegettem, hogy hozzá tartozom, ő az igazi párom, amire valamit mondva én úgy véltem, éreztem, hogy elutasítja az ajánlatomat, nem kellek neki, nem érzi azt, hogy hozzá tartoznék.

Hiába mondja előtte - utána szine folyamatosan, hogy mennyire szeret, mennyire kellek neki, mennyire hozzám tartozik, lepereg rólam, jóleső bóknak veszem csupán.  Amikor én fejtem ki, hogy mellette megállapodtam, valamit szól, amivel a boldogságom elszáll, s valamiféle elutasítást megélve felszakad bennem a réges-rég múlt bánata, szomorúsága, mélységes fájdalma. Egyszerűen fáj a lelkem ilyenkor. Próbálkozom rájönni, hogy milyen régmúltbeli esemény eredményezi ennek felszínre jöttét, de még nem tudok behatolni a múltamba, valamiért még nem bolygathatom a korábbi életeimet.

A fájdalom, szomorúság, néha sírás pedig csak jön, hol egy szó, hol tulajdonképpen semmi, az ölelése, a boldog összekapcsolódás során, tökéletes nyugalomban, talán az egymáshoz tartozás érzése közben kezdenek el ok nélkül hullani a könnyeim? 

 

Igen, minden valószínűség szerint a kulcs az egymáshoz tartozásban lehet. Akár ölelés közben, mikor azt érzem, hogy egymáshoz tartozunk, akár erről beszélek, ilyenkor érkezik a fájdalom.  Nem tudom az okát, hogy mi történhetett, elhagyott-e, vagy elszakítottak bennünket egymástól, fogalmam sincsen. Próbálkoztam a két kezes írásmóddal, de az sem hozott biztosnak tűnő választ. Pedig állandóan felszínre jön, bizonyosan oka van, csak épp nem tudom, hogyan derítsem ki, engedjem el ezt a nevenincs, oka nincs fájdalmat. A „most”-ban kellene feloldanom, hisz ha most átélem, feltárom, akkor a múltamat is megváltoztatom, csak még épp butuska, gyakorlatlan vagyok. Pedig örökké piszkál, nem hagy nyugodni. Drága teremtőm, engedd, hogy megtudjam, amit tudnom kell, megtegyem, amit tennem kell! Várom a jelet, az érzést, a bevillanást, de néma csend, nem nyílik a korona csakrám, nem érkezik semmiféle válasz. Úgy tűnik, még várnom kell, még nem jött el az ideje.

 

Drága jó barátomnak igazán nincs könnyű dolga mellettem. Első perctől kezdve ragaszkodva a függetlenségemhez többször kifejtettem, hogy nekem a legfontosabb az ezoterikus fejlődésem, a sorsom beteljesítése, mindent és mindenkit annak rendelek alá. Egy kapcsolat nálam addig kell, amíg arra szükségem van, s ha mennem kell megyek, vissza sem nézve, bárkit és bármit  otthagyva járom az utamat.

Nagy nehezen elfogadta, hogy bizonytalan a kapcsolatunk jövője, belátta, hogy minden változásban van, így talán csak nekem akar kedveskedni, mikor igazolja, hogy a szabadságomat nem korlátozza, ha menni akarok szabad az út. Én erre beburkolózom, elszomorodom, s nagyon fáj belül, hogy nem ragaszkodik hozzám. Józanésszel végiggondolva teljesen lehetetlenül viselkedem.

 

A másik téma, ami rendkívüli módon foglalkoztat, az Kryon üzenetei. A neten fellelhető nagy terjedelmű anyagot gyorsan kinyomtattam, s éjjel-nappal azt olvasom, falom a tudnivalókat. Számomra teljesen új, szokatlan ismeretek, a hagyományos ezotériától jelentősen eltérő információk, melyeknek valóságtartalmában nincs okom kételkedni, hisz az elmúlt 20 évben történt események igazolják a korábban tett kijelentések igazát. Ez a tanítás akkora lehetőséget ad az emberek kezébe, hogy szinte beleszédülök. Megtudni, hogy bárki hamarosan „világító torony” lehet, csak akarni kell és megvilágosodhat, csak az útját kell járnia. Nincs más faladat, csak el kell engednie az aggódást, az ítélkezést, szeretni kell önmagát, az embereket, meg kell tanulnia töltés (érzelemmentes) energiát közvetíteni, küldenie.  Ezekről mind-mind úgy érzem, hogy rájuk az elmúlt hónapokban sorban szert tettem, hamarosan készen állok rá, hogy „világító torony” legyek, hamarosan elsajátítom az öngyógyítás tudományát, a sejtjeimmel való kommunikációt, a gondolat erejével történő teremtést. Bizakodva, s egyszersmind ámulva és bámulva szívom magamba az információkat, s közben attól tartok, hogy nem is vagyok Lemúriai (földlakó).

 

planet.jpgLehetséges, hogy nem is tartozom az általam annyira szerettet földhöz, csupán egy fejlesztő lény vagyok, aki az univerzumban  közlekedik, s mindig ott tartózkodik, ahol a változást generálni kell, ahol fejlődés van kilátásban? Valójában van rá esélyem, hogy így legyen, hisz nekem az emberekkel a kapcsolatom messze nem olyan barátságos, közvetlen, mint a társaimé. Engem az emberek igen is fárasztanak, nem érzem magam biztonságban közöttük, illetve eddig nem éreztem ezt. Nekem a természet ad megnyugvást, az tölt fel erővel, hittel, az nyugtat meg, az táplál.

Igaz, nem élek remeteként teljesen egyedül, csupán félig remete vagyok egy közepes nagyságú város kellős közepén, elhúzódva az emberektől. A munkahelyemen is heteken keresztül egyedül vagyok csepp kis irodámba, néha szót váltok valakivel, de alapjában véve jól meg vagyok magányomban, nem is tudnám már elviselni egy szobatárs jelenlétét. Az otthonom nyugalmát sem szívesen áldoznám fel egy társ befogadásával, jó nekem, ha alkalmanként, közös programokra találkozunk, nem akarok már senkivel sem, csupán egyedül, saját magam uraként élni. Jól vagyok egyedül, a gyermekeim is felnőttek, mindketten önálló élete élnek, elköltöztek, kielégít a hetenkénti- kéthetenkénti találkozás.

Épp akkor, amikor már oly büszke voltam rá, hogy gyökereimet rendbe téve, magam körül mindent szépen elrendezve haladok az utamon, nincs már semmiféle kötöttségem, csak teszem, mit tennem kell, felmerül bennem, hogy lehet, hogy nem is ide való vagyok? A gyökereim sem itt tartanak, hanem valahol egész máshol, egy nevenincs bolygó szülötteként utazom egyik helyről a másikra ? Akkor, amikor olyan boldog voltam, hogy a Kryon által leírt úton haladok, szélsebesen száguldok beteljesülésem felé, felmerült bennem, hogy nem ide valóként talán egészen más a feladatom, mások az ismérveim, s pillanatok alatt megint eljutottam oda, hogy azt sem tudom, hogy ki vagyok, miért vagyok, mi a dolgom, merre menjek? Itt hát a nagy kérdés ismét, hogy ki is vagyok valójába? Egy földi lény? Egy lemúriai, vagy egy máshonnan érkezett idegen?  Ugyan ki is vagyok, honnan is származom? Miért vagyok itt, mi a dogom?

 

Kérdések, válasz nélkül. Teljes csend, bár a koronacsakrám kinyílott, s valami olyasmit érzek, hogy teljesen mindegy honnan is érkeztem. Már jó ideje a földön élek, épp azóta, amióta itt kell lennem. Akár Lemúriai vagyok, akár más, most itt a helyem. Az 50-es évek szülötteként épp azért vagyok mostanra már ennyire szabad, független, hogy azt tehessem, amit épp tennem kell. Nem számít, hogy a gyökereim valójában honnan eredtek, most itt kell lennem, azt az utat választottam, amikor ide leszülettem, amin épp most megyek. Teljesen mindegy, hogy „világítótorony”, vagy „fejlesztő” a nevem, teszem, mit tennem kell, megyek, ahova mennem kell.

 

Akár lemúri vagyok, akár más, bizonyosan régtől itt vagyok már, de nem olyan rég, hogy a számomra furcsa, néha érthetetlen emberekkel teljesen azonosulni tudjak. Kell nekem a távolság, kell a lehetőség, hogy szemléljem őket. Akár velük vagyok, akár előttük, a fejlesztés motorjaként vezetnem kell őket, a sorsfeladatom a származásomtól függetlenül nem változott.

 

Egyébként sem lehetek teljesen új, épp most érkező idegen lélek, hisz a régmúlt emlékei idekötöznek, az egyiptomi vonzalmam, a Vatikánban megélt rettegett félelmem, az elegáns, nagyasszonyi ruhák iránti vonzalmam néhány évezrede ide kötnek. Különben is mindegy, hogy valójában ki is vagyok, talán annak idején Egyiptomba földönkívüliként a Vénusz bolygóról az Ahneton családdal érkeztem, bár termetem, vonásaim, fejformám ezt erősen cáfolják. Inkább alacsony, icipici fejű vékony nő vagyok, semmiben sem hasonlítok Ahneton, vagy szépséges feleségére, Nofretete adottságaira.

 

A kérdéseim, kétségeim jogosak, ráadásul a Tarot alapján ebben a „hold” hónapomban kell a félelmeimet végleg elengednem, s úgy tűnik, mindkét problémám valamiféle új félelmet gerjesztenek bennem.  Pedig milyen büszke voltam rá pár hete, hogy rendbe tettem magam, elengedtem minden negatív érzésem, félelemmentes, stabil az életem.

 

Az új talajtalanság érzést kell integrálnom azzal a biztos tudattal, hogy itt, ezen a földön, ebben az univerzumban teljes biztonságban vagyok, a földanyától akár innen származom, akár csak vendégként létezem, mindent megkapok ahhoz, hogy kitűzött célom teljesíthessem. Mindegy az, hogy Lemúriai, vagy más vagyok, lehetek világítótorony, lehetek megvilágosult lélek, lehetek az embereket segítő fejlesztő, majd megtudhatom az Akasha Krónikában feljegyzetteket ha eljön az ideje, alakíthatom a DNS- emet, gyógyíthatom, fejleszthetem magam korlátlanul.  Nincs jelentősége annak, hogy honnan származom, a lényeg az, hogy a föld átalakulását, a béke megteremtését szolgáljam elsősorban önmagam fejlesztésével.

 

Az emberiséghez kötődik bennem egy különös érzés, amit egyáltalán nem nevezhetnék emberbarátinak. Bármikor borzalmakról hallok hírt, a megdöbbenés mellett van bennem valami jóleső megnyugvás, hogy azt kapták, amit megérdemeltek. Valamiféle káröröm, hogy lám az emberek a gonoszságukkal mit teremtettek maguknak. Nincs bennem őszinte, megrendült sajnálat. Tulajdonképpen ezt kicsi gyermekkoromtól tapasztalom, annak idején még gonosznak, sátán gyermeknek is hittem magam emiatt az elégedett érzés miatt.

 angel_gif.jpg.gif

Bárhonnan származom is, valószínűleg sokat kell még tanulnom az őszinte részvétről. Helyes, ha tudom, hogy mindennek jó oka van, az emberekre a szörnyűségek talán nagyobb pozitív hatással bírnak, mint a jó tettek, de ezt érzelemmentesen, semlegesen kell megélnem, nem jó, ha az a kis kaján, „megérdemeltétek” elégedettség, vagy bármiféle érzés társul hozzá.

Talán épp ezek az új feladataim, a kis pihenőt, a rendrakást követően elkezdődött az új fejlődési pályán az utam, s most teszem meg az első bizonytalan lépéseimet? Valószínű igen, erről lehet szó!

 Márti

Miskolc, 2009. augusztus