Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A belső tisztulás

2011.09.26

 

 

violetangels.jpg

 

December első három hete a belső és külső, lelki és testi tisztulás időszaka, a befelé fordulás, az elcsendesedés napjaiból áll, s arra készít fel minket, hogy karácsonykor megtisztult testtel és lélekkel fogadjuk az érkező fényt, a szeretetet.

 
 
 
 
A tisztulásra úgy hiszem, hogy mindünknek szüksége van, hisz abban a bizonyos érzelmeinket, gondolatainkat, tudatunkat tartalmazó szimbolikus tálban 95 %-ot a tudattalan, a poklainkat is tartalmazó érzelmek, emlékek foglalnak el, s csak 5 % marad a tudatos emlékek, érzelmek számára. Ahhoz, hogy helyet készítsünk a fénynek, a szeretetnek, a gondolatainkban, érzelmeinkben takarítanunk kell, a tudattalanba küldött, elnyomott, fel nem dolgozott részeinket kell felszínre hozni, átélni, majd elengedni, azaz tisztulnunk szükséges.
 
Ráadásul mi itt a földön valahányan arra törekszünk, hogy fejlődjünk, tanuljunk, a fény küldötteivé váljuk, másoknak tetteinkkel, cselekedeteinkkel, gondolatainkkal, érzelmeinkkel, létünkkel példát mutassunk. Ehhez viszont állandóan tisztulnunk, fejlődnünk kell.
 
A tisztulásra sok hasznos meditáció, s egyéb technika áll rendelkezésre, így az általam kedvelt „belső gyermek” meditáció is nagyon jól használható a múlt sérelmeinek elengedésére.
 
 Azt gondolom, hogy a belső tisztulásról a saját tapasztalataim alapján tudok leghitelesebben szólni, így elmondom azokat.
 
Úgy éltem jó fél évszázadon át az életemet, hogy sem vallásos, sem ezoterikus tanokkal nem foglalkoztam, kemény, racionális elmém szerint jártam az utamat, nem figyelve, nem hallgatva a belső suttogásokra, figyelmeztetésekre. Így aztán amikor letértem az utamról, csak hatalmas pofonokkal tudott engem a sorsom oda visszaterelni. Fél évig tartó bokatörés kényszerített arra, hogy a magam előli menekülést abbahagyjam, s végre rászánjam magam, hogy emberszámba vegyem magam is. Egyszerűen elbújtam önmagam elől a nagy nyüzsgéssel, rohanással, a munkám, a családom, a mások gondjainak-problémáinak felvállalásával, a férfi szerepek elorozásával. Tettem ezt azért, hogy magamat ne kellejen elfogadnom, felvállalnom, s legfőképpen megszeretnem.
 
S mivel a balestem sem terelt jó útra, s éltem továbbra is vakon, tudatlanul, belesüppedve egy jó meleg ingoványba, amiben éreztem, hogy húz lefelé, érezhetően fojtogat, lassan teljesen betemet. Az egóm pöffeszkedett, a lelkem szenvedett, de én annyira megszoktam már ezt az állapotot, hogy semmit sem tettem. Ám közben egyre befelé fordulóbb, mogorvább, boldogtalanabb lettem. Végül egy hatalmas földrengésnek kellett ahhoz történnie, hogy sorsom kivessen abból a ragadós, nyúlós, gyilkos posványból, amibe olyannyira belefeledkeztem, s addigi életem egy pillanat alatt szétesett.
 
Itt álltam teljesen meggyötörve, meggyalázva, az egész addigi életemet megkérdőjelezve tele hatalmas önsajnálattal, önváddal, s képtelen voltam megérteni az elmémmel, hogy mi miért történt velem. A lelkem haldoklott, s olyan fájdalmat éltem át, aminek létezéséről korábban még csak sejtésem sem volt.  Ám a mély önsajnálatomban egyszer csak valahogyan megéreztem az égiek segítségét, s szép csendesen elkezdtem kikecmeregni a sötétség poklából.
 
_angel_.jpg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Azért írom le ezeket, mert azt tapasztalom, hogy körülöttem rendre feltűnnek olyan emberek, akik a néhány évvel ezelőtti énemhez hasonlóan megrekedtek az önsajnálatban. Mint ők, hittem én is, hogy külső okok, mások miatt kerültem abba a helyzetbe, amiben voltam. Idő kellett hozzá, hogy elfogadjam, hogy ezt a sorsot én választottam, ezt a helyzetet én magamnak teremtettem. A környezetem csupán segített nekem megtapasztalni azt, amire szükségem volt, segített abban, hogy elengedjem az idejétmúlt kapcsolatokhoz,  tárgyakhoz való kötődésemet. Idő kellett hozzá, hogy meglássam bennük a segítő erőt, s felfogjam végre, hogy saját színpadomat én rendeztem be, a szereplőket én kértem fel eljátszani a jó és negatívnak minősített szerepeket. Rá kellett jönnöm, be kellett látnom, el kellett fogadnom az elmémmel is, hogy az életemet én alakítom, a helyzeteket én teremtem. Amikor ezt valóban, teljes szívemmel, hitemmel elfogadtam, akkor kezdtem gyógyulni, más emberré válni.
 
Viszont ehhez el kellett engednem egy csomó negatív érzést, meg kellett kezdenem az öntisztulást. Elsősorban azt a gyilkos, leszerelő, a tettektől eltántorító önsajnálatot kellett útjára eresztenem. Akiben már nincsen önsajnálat, az előbb utóbb szép lassan elfogadja önmagát ítéletmentesen olyannak, amilyen valójában, s egyszer csak felfedezi értékeit is, s valamikor megszereti önmagát. Amikor pedig már szeretem magam, akkor képes vagyok őszintén, tiszta szívből másokat is szeretni, s megérteni, elfogadni olyannak amilyen, ítéletmentesen, szánalom, vagy irigykedés nélkül tudomásul venni, hogy amin jár az ő útja, ő választotta, épp neki való.
 
 
healingangel2.jpg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Elengedve az önsajnálatot szépen csendesen, lépésről-lépésre megkezdtem ismerkedni magammal, épp úgy, mint egy idegennel. Ez egy életen át tartó tanulás, amikor lassan megértem a miérteket és hogyanokat, megismerem a cselekedeteim mozgatórugóit, a bennem munkáló erőket. Közben felszínre hozom, átélem, majd szélnek eresztem a sok-sok mélyen eltemetett fájdalmat, félelmet, kishitűséget, szeretetlenséget. Elengedve a negatív értéseket, a pesszimizmust, a másra mutogatást, az ítélkezést, kezdünk el bízni magunkban, a teremtőben, hogy amilyen sorsot választottuk, amit magunknak teremtünk, ahhoz meg is kapjuk a feltételeket.
 
Tudatosan tisztítom magam, figyelve a velem történtekre, a reakcióimra. Megtapasztalom, hogy minden ember, minden hozzám érkező információ tanít valamire, segít az önismeretben, vezet az utamon. Sokan tükröt tartanak elém, ahol szembesülhetek önmagammal, hibáimmal, indulataimmal.
 
Ezért kedvesek nekem még a kötekedő emberek is, hisz figyelmeztetnek gyengéimre. Felhívják a figyelmemet azokra, ami mellett észrevétlenül elmegyek, rádöbbentenek az ezoterikus vakságomra, amikor egy-egy neves „spirituális lénynek „fenntartás, kritika nélkül mindent azonnal elhiszek, amikor nincs önálló véleményem, szajkózom a mások által mondottakat, s nem a szívemmel mérek. Szembesítenek esetenkénti nagyképűségemmel, a vélt mindentudásommal. A hozzám érkező, kákán is csomót kereső, kritikus alkatú emberek ezekkel nevelnek engem.  
 
Saját magamon is számtalanszor megtapasztaltam, hogy a mindent elfogadás is csapda lehet. Amikor az embernek valami nem tetszik, de jó akar lenni, s elnyomja magában az érzéseit, indulatait, az bizony egyszer csak felszínre tör, s mint egy vulkán, kirobban belőle a sok elfojtott indulat. Ezért jó az, ha előttem kiadja valaki a mélyből felszabaduló indulatait, érzelmeit, mert jelzi nekem, hogy bennem is sok minden felgyülemlett, nekem is van mit elengednem.
 
Ilyenkor viszont érdemes arra odafigyelni, hogy ne feledkezzünk, ragadjunk bele az adott érzésbe, ne rágcsáljuk napokon keresztül az adott dolgot, hanem éljük át, s utána engedjük szabadon. Ha van kedvünk, érdemes ezeket a kibocsátott lehúzó, negatív energiákat a bíborláng segítségével szeretetté transzformálni, hisz hatalmas energiákat szabadít magában fel ilyenkor az ember.
 
Azt tapasztalom, hogy amilyenek a gondolataim, olyan az életem, ahogyan beszélek, az vagyok én, ha mocskolódom, akkor beszennyeződöm, ha haragszom, akkor a rezgésem lezuhan, ha pedig higgadtan, nyugodtan, kiegyensúlyozottan a helyemen vagyok, akkor nyitott felső csakrákkal árad belém az energia, s vezeti a bensőm a kezem. Ezért úgy gondolom, hogy a tisztálkodás során nem árt a gondolataink, a szavaink megtisztítására, is oda figyelni.
 
Tisztítottam, s folyamatosan tisztogatom magam mind a mai napig, s közben lassacskán megtanulok figyelni a jelekre. Ma talán már egyre gyakrabban hagyom vezetni magam, az elmém néha szövetségesemül szegődik, s teszem, ahova a sorsom vezet örömmel, zokszó nélkül, s megtapasztalom, hogy rendre jó dolgok történnek velem.
 
 
1267262363_33.jpg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Amikor eljutunk utunkon odáig, hogy valamennyire ismerjük magunkat, s jól haladunk a belső tisztulásban, akkor az valamiféle belső erőt ad, arra már tudunk támaszkodni, tudunk belőle meríteni. Amikor az ember valóban felfogja, hogy a nemzetét, az életét, a környezetét ő magának választotta, a bajként megélt helyzetet magának teremtette, akkor már megtalálja az erőt önmagában ahhoz, hogy szorult helyzetéből kilépjen.
 
Amikor már valóban elfogadjuk, hogy mi választottuk ezt a sorsot, akkor már nincs sajnálkozás, nincs kesergés, hanem élet van, minősítés, jelzők nélkül. Csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk –e örülni az élet apró ajándékainak, a természet varázslatos szépségének, egy madár csicsergésének, egy gyermek önfeledt kacajának, egy ifjú pár boldog ragyogásának. Rajtunk áll, hogy a velünk történteket miként éljük meg, s az is rajtunk áll, hogy akarjuk-e, hogy egyáltalán történjen velünk bármi is.
 
Vannak olyanok, akik szinte a semmiből, sárból, vesszőből építik fel a házukat, az új életüket, s nem panaszkodnak, hanem jogosan büszkék kreatív elméjükre, s teremtésükre. Én úgy hiszem, hogy minden cselekvés, még ha néha nem a legtökéletesebb eredményhez vezet is tanít, fejleszt, tapasztalatot hoz. Amit magad teszel önmagadért, az, az alkotás örömével tölt el, az egyfajta meditáció. A cselekvés jó út a fejlődésre, hisz ha belefeledkezel, elszáll minden, csak te és a cselekvésed marad. Nagyon- nagyon jó dolog ezt megtapasztalni, az embernek önbecsülést, hitet, tartást ad, s elősegíti az önmagunkra találást.
 
Miskolc, 2009. december 11.
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.