Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az élet teljessége

2011.09.26

 

eletfa_0102.jpg

Tudva azt, hogy az élet körforgásán belül, egy-egy életünkben, teljes lényünknek csak picinyke szeletét, egyik aspektusát ismerjük meg, belátom, hogy mint mindenkor, eléggé vaksin, tudatlanul élem jelen földi életemet is. Ám mostanában a sorsom úgy döntött, hogy szép lassan fellebbenti a fátylat azon korábbi életeim egy-egy epizódjáról, amelyekkel még jelen életemben is dolgom van. Így aztán egyre gyakrabban azt tapasztalom, hogy egészen fura történetek kerekednek ki körülöttem. Ma már tudom, hogy pár év leforgása alatt csak olyan emberek érkeztek hozzám, s vesznek részt elég intenzíven jelen életemben, akikkel a régmúlt életeimben is közös úton jártam.

 
Úgy vélem, hogy a tisztulásom nem csak a jelen életem fájdalmainak, félelmeinek felszínre hozásával, hanem az időtlen létben a jelen korra is ható réges-régi dolgok megjelenésével, átélésével, elengedésével válik teljessé. Abban reménykedem, hogy az örök körforgásban most megélve a régmúltból érkező élményeket, a jelen bajain túl a fájdalmas múltat is képes vagyok végleg elengedni, s talán újraírva, újraélve, megszépíteni. 
 
Három, párhuzamos szálon futó eseménysor zajlik most épp körülöttem, s mindhárom folyamatosan fejlődik, egyre több információt juttatva el hozzám alakítja, teljesebbé, tisztábbá, átláthatóbbá teszi életemet. Mindhárom történet egy-egy férfihoz kötődik, s szép lassan fellebbentve a régmúltat eltakaró fátylat, valamiféle értelmet nyernek ezek az egyébként nehezen megfogalmazható érzelmek, kötődések, amik engem rendre uralnak velük kapcsolatban.   Ugyanis mindhárom kapcsolat bennem messze nem szokványos szeretet érzést vált ki, hanem rendkívül mély, szinte megfogalmazhatatlan ragaszkodást, olyan időtlen összetartozást jelent. 
 
Ám nem túl könnyű eligazodni a háromdimenziós lét érzelmeinek útvesztőiben, amelyben a hajdani imádott édesanyám most a legeslegjobb férfi batárom, a régmúltbeli férjem most a párom, az ebből a frigyből születő valamikori gyermekem most a legjobb barátnőm, egy réges - régi szerelmem pedig most a vissza-visszatérő masszőröm. Most nézzük sorba a történeteket.
 
 
untitjled.jpg
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Kezdem egy viszonylag hosszú, lassan már öt éves történettel. Ma már, ismerve a múltat, teljesen nyilvánvaló, szinte természetes a viselkedésünk, de ezen ismeret hiányában nagyon sok fájdalmat is hordozott ez a kapcsolat addig, amíg én egy férfit, s ő egy nőt keresett bennem. Csak a közelmúltban tudtam meg, hogy személyében egy melegszívű anyát kaptam vissza a régmúltamból. 
 
Közel öt éve hatalmas földrengéssel ért véget jó három évtizedes házasságom olyan szenvedéssel kísérve, amiről nem is tudtam, hogy létezik, hisz a fájdalomnak akkora mélységeiről sejtésem sem volt. Az életemet teljesen új alapokra kellett helyezni, s egyedül felépíteni egy ismeretlen, szokatlan önálló életet úgy, hogy már a gyermekeim is kirepültek otthonról. Akkor érkezett a történetben szereplő férfi, aki annyi kedvességgel, figyelemmel, törődéssel, szeretettel vett körül, vígasztalt, bíztatott, erőt öntött belém hosszú időn át az éjszakákig nyúló csetelések során úgy, hogy személyesen alig találkoztunk. Aztán egyszer intim kapcsolatba is kerültünk, aminek hatása alól a mai napig sem szabadultunk. Számomra a legemlékezetesebb, s azóta is keresett élmény az volt, hogy úgy aludtam a karjai között, hogy egész éjszaka végig, megállás nélkül kedvesen, szeretettel simogatott. Azután többé nem kerültünk egymás közelébe, sőt évente talán egyszer ha találkozunk, de olyan mély szeretet, egymáshoz tartozás van közöttünk, hogy bármi is történik velünk, bárki is érkezik életünkbe, képtelenek voltunk egymástól elszakadni. Mint férfi és nő hol ismét társalgunk, hol hónapokig szót sem váltunk. Ám hiába hallgatunk hosszú időn át, a lelkeink még is minden racionális ok nélkül egyszer csak egybekapcsolódnak, s már érezzük ugyanazt a nagyon mély egymáshoz tartozást, amit jelen életünkben sem a csekélyke személyes kontaktus, sem a jelenkori érzelmeink nem indokolnak.  
 
Ő az egyedüli ember az életemben, akivel minden gondolatomat, minden múltbeli és jelenbeli élményemet megosztok, ő pedig csak hallgat, s megértően, elfogadóan, kritikamentesen szeretve bátorít.
 
Csak pár hónapja jöttem rá egy kép bevillanásával, hogy ő az én valamikori réges-régi életemben szereplő édesanyám. Pár pillanatig láttam csupán telt alakját, mindent kifejező kortalan, végtelenül okos és bölcs csodaszép sötétbarna szemét, amely egyébként jelen életében is teljesen elbűvölt. Láttam őt, s éreztem felém áradó határtalan szeretetét. 
 
Jelen életünkben, ebben a kapcsolatban nem tudtunk egymás szerelmévé, társává, párjává válni, sőt nagyon sokáig egymással találkozni sem voltunk képesek, ám élt bennünk töretlenül az évszázadokon át magunkkal hozott, egymás iránt érzett meleg anyai és gyermeki szeretet. 
 
Így érthető már azon az egyetlen közös éjszakán, az egész éjen át tartó simogatásának mágikus hatása, hisz anyámként simogatott ő akkor, mikor magányos, elhagyott, megcsalt, meggyalázott, kisemmizett embernek éreztem magam. Így már érthetővé válik a maximális bizalom, a feltétel nélküli szeretet, a segítő szándék, az ölelő, simogató karok, a finom, anyai védelem. Úgy szeretem őt, mint talán soha senkit sem, s ő is olyan őszinte szeretettel törődik velem, mint amikor a felnőtt gyermekéért aggódik egy anya.
 
Mióta rájöttem hajdani közös múltunkra, minden kitisztult, leegyszerűsödött, s már találkozni is képesek vagyunk egymással. Havonta eljárok hozzá, s fáradt testét finom kis simogatásokkal, minden szeretetemet beleadva megmasszírozom, pótolva a női érintést. Gyengéd mozdulataimmal átadom neki a szerető gyermek ragaszkodását, háláját is.  Tudva a régmúlt kötődését már képesek vagyunk értelmezni, érezni, megérteni elszakíthatatlan kötelékünket, s szabadon tudjuk egymást szeretni. Mindkettőnknek végtelenül jó érzés ez a rövid együtt töltött idő, a lelkeink pedig boldogan táncolnak valahol a lélekvilágban, hogy itt, ebben az életciklusban, a régmúlt felvillantásával, kis boldogságot hozva megszépítik napjainkat, a jelenben is megadva számára egy hálás női lény, egy lánygyermek szeretetét, én pedig általa átélhetem a most meg nem kapott szülői szeretetet.
 
Megtapasztalva ezt a jelen életemben annyira hiányolt, hajdan volt anyai szeretetet, az évek múltával sorsunk szép csendesen elsodort minket egymástól, de a lelkünkben meghagyta a szeretet meseszép emlékét.
 
 
 
 eletfa5.jpg
 
A másik egy most tisztázódó kapcsolat, amiben sok még a hiányzó láncszem, ami még alakul, formálódik, megjósolhatatlan folytatással. Bő egy éve ismerkedtünk meg, két hónap alatt olyan intenzív levelezést folytatva, hogy találkozás nélkül is pillanatok alatt összefonódtunk, mint mikor egymásra találnak az összeillő lelkek.
Aztán az idill elszállt, én valamiféle szerelem érzés viszonzatlansága miatt megrémültem, menekültem, majd visszakoztam, követhetetlen vonzódást és elfutást produkálva. A férfi pedig egyre inkább teljes közönyt mutatott irántam. Majdnem egy éves hallgatás után jó egy hónapja ismét bejelentkezett, s megerősödött bennem az a tudat, hogy itt is nem evilági érzések vezetnek minket, a kapcsolatunk, a vonzódás és menekülés oka a régmúltban keresendő. Itt nyugalomban akkor voltam, ha hosszú időn át elkerült nem csak a szavaival, hanem a gondolataival is, hisz nagyon erősen hatott rám azzal is, ha csak rám gondolt. Testi vonzalom nem kötött hozzá, hisz találkozni is csupán kétszer találkoztunk, s egyetlenegyszer ölelt át, igaz úgy, hogy közben a lelkeink is összefonódtak. Ezzel a férfival kapcsolatban érthetetlen, ok nélküli mély félelmek és valamiféle fájdalom, néha rettegés ébred fel bennem, ám az okára sehogyan sem leltem eddig rá.
.
Aztán a napokban kezdtek megjelenni a régmúlt képei, fel-felvillanva egy-egy pillanatkép. Először valamilyen szerzetes és tanítványa képe villant be egy feszélyező érzéssel, mintha valami bűnt, árulást követtem volna el ellene. Aztán masszázs közben, megérintve a kezemet tisztán láttam egy képet, ahol ő egy felnőtt férfi volt, én pedig egy vékony, csillogó szemű 10 év körüli fiúgyerek, aki csodálattal hallgatta a kezét fogó felnőttet, imádó szeretettel tekintve rá. Az apám, vagy valamilyen tanítóm lehetett ő.
 
Utána következtek az álmok, amelyekben valójában semmi rendkívüli nem történt, még is mindannyiszor nagyon nyomasztóan hatottak rám, s teljesen kimerülten, meggyötörten ébredtem, egész nap magammal cipelve valamiféle oktalan fájdalmat, hatalmas szomorúságot. Aztán egy rövid álmot követően visszatért a mélységes fájdalom valami állati rettegéssel és félelemmel kísérve.
A rövid álom után fényes nappal mentem az úton, s bevillant egy, a férfi által rajzolt kép, amelyben így fogalmazott: "Most, úgy élem meg a Veled való kapcsolatot, mintha egy békés, nyugodt, probléma mentes tájban sétálnék, biztonságban, ahol tudom, hogy jó lenni és csak jó vár rám.!" Ez az idillikus tájkép a szemem előtt pillanatok alatt szúrós bogáncsokkal lett tele, amelyek egyre durvábban felsértették, majd feltépték a bőrömet. Tovább haladva lapuval fedett verembe estem, amelyben hegyes dárda tépte fel testemet. Az éber állapotban átélt élmény döbbenetes hatása alól nagy nehezen tudtam csak kiszakítani magam.
 
Még aznap meditációban érkezett egy újabb történet, egy inkvizíciós élmény, ahol a húsomat fogóval tépdesik, mint mikor a keselyű csipkedi az élő áldozatát. A férfi valami bíboros, vagy papi méltóság volt, én pedig egy királyi származású szerelmese, de ő nem bírva elviselni a titkos szerelmi kapcsolat belső szégyenét, boszorkánysággal vádolt meg, s az inkvizíció kezére adott. Láttam, s éreztem, ahogy a kínvallatás során elevenen csipkedték, szurkálták, majd forró fogóval égették a testemet. Aztán láttam, hogy királynői tartással, az ártatlan áldozat fenségességével és erejével, bíbor ruhában, arany koronával, hosszú szőke hajjal vonultam a vesztőhelyre máglyahalált halni. A többiek táncoltak körülöttem, én pedig álltam a tűzben, de semmi fájdalmat, félelmet ott már nem éreztem, mert még mielőtt lángot kapott volna öltözékem, a lelkem elhagyta a testemet, s felülről nézte vesztemet. A tűz gyönyörűen égett, a testem hamar elporladt, majd a lelkem hófehér ruhát öltve beállt a tűz körül táncolók közé. Aztán a záró képsornál a sérült, meggyötört lélekrészem is egyesült velem, a test-lélek-szellem egysége gyönyörű, tényleg magasztos élményben teljesedett be.
 
Ennek a képtelennek tűnő történetnek is van előzménye. Két éve, mikor még az ezotériáról semmit sem hallottam, a Vatikánban voltam, s olyan rosszul lettem, a vesém sajgott, remegtem, légszomjam volt, hogy ki kellett menekülnöm. A papokat kicsi gyermekkoromtól megvetem, kerülöm, sőt talán gyűlölöm is őket. Bizonyosra veszem, hogy valaha rettenetesen megkínoztak. Párszor láttam már magam férfiként a Vatikán börtönében derékig vízben, hatalmas láncokkal leláncolva, patkányok által rágcsálva, csont soványra fogyva elpusztulni. A máglyahalál emléke sem új nekem. Tehát ez a fura képsor, ami az előbbi történetben megjelent, nem volt teljesen előzmény nélküli.
 
A meditációból visszatérve egyre nyugodtabb, felszabadultabb lettem, mintha valamiféle háló, vagy lepel lebbent volna fel a szemem előtt. Valószínűleg egy darabig még nem hagy békén ez az élmény, de előbb-utóbb kikerekedik majd az egész történet, s végre elengedhetem azt a férfihoz kötődő mély fájdalmat és félelmet. S hogy milyen módon, egy újabb masszázs alatt, vagy álmomban, vagy csak egyedül meditálva történik ez meg, igazán nem tudhatom, de abban bizonyos vagyok, hogy hamarosan tényleg tiszta lappal állhatunk egymás előtt, nem kísértve a régmúlt árnyai által.  Amikor itt is minden világossá, érthetővé válik, s sorsunk kegyéből bizonyosan azt is megtudjuk, hogy van-e még egymással dolgunk, vagy csupán a belső tisztulás eszközei voltunk.
 
Minden bizonnyal ez a szenvedéstől sem mentes ismeretség a belső tisztulást szolgálta. Amikor elengedtük, amit el kellett engedni, rövid idő múlva a találkozások, masszázsok megszűntek, s a lelkeink is végleg eltávolodtak egymástól. Évek óta egymásról mit sem tudva ismét éljük saját életünket, járjuk mindketten a saját utunkat, ami jelen életünkben csupán pár villanásra keresztezte egymást.
 
 
meditkation.jpg
 
A harmadik kapcsolat egy tragikus történethez kanyarodik vissza, egy nyalka kis huszártiszt, egy épp csak hogy kamaszodó leányka iránti szerelmével, valamikor a szabadságharc alatt. A szerelem beteljesült, egy meseszép lánygyerek is született, de a katona a csatában meghalt, a kicsi gyermek is követte apját, s a fiatal nő pedig rövidke élete végéig fájdalomban, s gyászban élt.
 
Nos, a jelenben is mindkettőnk által átélve a másik elveszítése fölötti félelmet, fájdalmat, most kezdünk ismerkedni az együttéléssel, szinte folytatva ott, ahol oly rég félbeszakadt közös létünk. Őszintén bízunk benne, hogy egymásra találásunk a félbeszakadt, tragikus régmúlt örömteli folytatását, beteljesedését is eredményezi.
 
A történet nagyon hétköznapi módon kezdődött, épp egy éve ismerkedtünk meg, az első találkozásokon inkább unszimpátiát éreztünk egymás iránt. S mivel mindketten más kegyeiért epekedtünk, így megpróbáltuk, hogy tudunk-e egymással bármit is kezdeni, képesek vagyunk-e egymás társaságában túllépni a viszonzatlan szerelmeinken. Aztán szép csendesen elfogadtuk, megértettük, majd megszerettük egymást, s egyre gyakrabban találkoztunk, egyre nagyobb örömmel töltöttük egymással csekélyke kis szabad időnket. A rövid esztendő alatt kapcsolatunk gyengéd, megértő, harmonikus, derűs, boldog napokat hozott mindkettőnknek.
 
Aztán ahogy közeledtünk egymáshoz, az első öleléseket követően egyáltalán nem jellemzően oktalan sírás tört rám, s olyan érzés uralt, hogy elveszítjük egymást. Bánat, szomorúság gyötört, s omlottak a könnyeim. Aztán egyik alkalommal a lélekházamban egyszer „láttam” egy gyönyörű leányszobát, ahol hófehér ruhában fiatal nőként feküdtem, majd hoztak egy huszártiszt dolmányt véresen, átlőve, a kedvesem halálhírével. Kis idő múlva az ágy alól előkertült egy kicsi gyermekkoporsó, amelyben egy meseszép két-három éves, szintén fehér ruhába öltöztetett tündérszép halott kislány feküdt. A záró képen fekete ruhában feküdtem mozdulatlanul a hálószobában, követve szeretteimet a rövid boldogságból az örökkévalóságba.
 
Ez után, ha csak egymáshoz értünk, szinte azonnal érkeztek hozzám a képek. A szabadságharc idején virágzó szerelmünk története szép lassan kibontakozott előttem. Láttam magunkat egy csodaszép hófehér rózsalugasban szerelmesen ölelkezni, láttam az öltözékünket, a kicsi katonám egyenruháját, a hóna alatt hordott csákóját, az oldalára kötött kardját, a néha sárga, néha rózsaszín csupa fodor ruhácskámat, hallottam gyöngyöző kacajomat. Az én aranyos kicsi katonám térdepelve tette nekem a szépet. Máskor láttam magunkat a meseszép leányszobámban együtt aludni, egymást szeretni, sőt, legutóbb, mikor egymást öleltük, megjelent kacagva a mi gyönyörű kicsi leánykánk is.
 
A régmúltból érkező képek, ha csak rá gondolok, szinte bármikor előjönnek, csupán a bensőm döntésétől függ, hogy párom jelenlegi, vagy korábbi arcát, megjelenését látom éppen. Amikor pedig árad belém az energia, s én átadom azt a szívemen át neki, már ő is lát engem menyasszonyi ruhámban, tizennyolc évesen.
 
Együttlétünkkor csak megöleljük egymást, s gyakran dimenziót váltunk, arcunk fényes nappal is visszatér a múltba megfiatalodva, majd kis idő múlva megérkezünk a jelenbe. Érdekes, furcsa utazás ez, ellebbenünk együtt néha a semmibe, néha a szerelmünk helyszínére, néha csak fel, a mennyekbe. A pillanatnak tűnő távollétek félóráig is eltartanak, s mi mindannyiszor nagyon boldogok vagyunk, lelkünk tele szeretettel. Kapcsolatunkban a vonzás a megszokottól eltérően egyre varázslatosabbá, elmélyültebbé válik, valamiféle megfogalmazhatatlan, szinte érthetetlen teljességet, egységet hordoz, eddig nem tapasztalt eggyé válássá alakult át. Gyakran nem kell szó, nem kell érintés sem, elég egy pillantás, s mi eggyé válunk mindenféle testi kontaktus nélkül is.
 
Minden mozdulatban, minden egymásra mosolygásban jelen van a lelkünk is, s ez káprázatosan beragyogja az életünket. Bármilyen távolságra is vagyunk egymástól, elég a másikra gondolni, s mindketten azonnal érezzük, hogy a lelkeink egymást simogatják, leheletfinoman körülölelik egymást, s eggyé válnak pillanatok alatt. A párom pedig —aki egyáltalán nem ezoterikus – pontosan érzi azt, ami velem történik, amit érzek, amit gondolok, bizonyosan a lelke egy része folyamatosan velem van.
 
feher-ruhaban.jpgA „látomásokhoz„ az hozzá tartozik, hogy jelen életemben sem menyasszonyi ruhám nem volt, sőt soha még csak ötletként sem merült fel bennem, hogy felpróbáljak egyet. A férjem nevét sem vettem fel, mind a mai napig a lánykori nevemet viselem. Feketét pedig soha nem veszek fel. A párom rendre úgy térdepel előttem, mint a képeimben látom őt, s ismeretségünk kezdetén azon viccelődött, hogy milyen kár, hogy nem ismertük egymást fiatalabban, mert gyönyörű kislányunk születhetett volna. A párom mind a mai napig el sem meri hinni, hogy mindez a csoda megtörtént vele, s még most is attól tart, hogy elveszítjük egymást.
 
Ma pedig dióhéjban elmeséltem barátnőmnek az élményeinket, amire ő kapásból rákérdezett, hogy nem ő véletlenül a mi gyönyörű kicsi lányunk? S a kacagása ugyan olyan volt, mint ahogyan hallottam a kicsi babámat előző nap. 
 
Nehéz elmondani azt a megrázó örömöt, határtalan boldogságot, amit mindketten átéltünk az egymáshoz tartozás felismerésekor. Sírtunk és nevettünk is, minden porcikánkban eszeveszetten borzongtunk, száguldozott bennünk a felismerés katartikus energiája. Az én legjobb barátnőm, a 160 évvel ezelőtt pár évet élt gyönyörű gyermekem! Ő, akit a lányomként, a testvéremként, szeretek, akivel mikor pár éve megismerkedtem, csak egymásra néztünk, s oktalanul nevettünk. Tudtuk mindig is, hogy valaha a múltban ismertük egymást, sejtettük, hogy egy lélekcsaládból származunk, de ez az anya gyermek kapcsolat abból a boldog, szerelmes, szabadságharcos időkből, csodaszépen beragyogja az életünket.
 
Rendkívül felemelő érzés volt az is, mikor a párommal is megosztottam, hogy az általa is nagyon kedvelt barátnőm a mi rég volt pici leánykánk. Végtelen nagy örömmel fogadta ő is hajdan volt családunk jelen életünkben történő egymásra találását. 
 
Kaptunk a sorsunktól egy meseszép ajándékot, hogy amit 160 évvel ezelőtt hármasban fiatalon elkezdtünk, s szerelemben, boldogságban eltöltött pár év után tragikus események során befejeztünk, azt most érett fejjel, egy más korban folytathatjuk. A magunkkal hozott emlékekkel, érzésekkel, szeretettel most nyugdíjas korúként folytathatjuk a félbeszakadt szerelmet, megtapasztalhatjuk a családi létet, s valami gyönyörűséget teremthetünk belőle magunknak. Azt hiszem, hogy rendkívül különös kegye ez a sorsnak!
 
Azt gondolom, hogy a harmadik történet ékes bizonyíték arra, hogy a multi dimenziós mindenségben az idő nem lineáris, a múlt megváltoztathatja a jövőt, mint ahogyan a jelen (a most) átírhatja a múltat is újra élve, megszépítve azt.  
 
Azóta eltelt pár év, a kapcsolatunkat most is szeretetben, boldog összhangban, egységben éljük meg, ám a régmúlt emlékei már nem jönnek vissza, a jelenben éljük napjainkat. A lelki összefonódások intenzitása viszont, ha egyáltalán lehetséges, még tovább erősödött.
 
Miskolc, 2010. január 13.
 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.