Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lélekvilág megnyilvánulásai

2011.09.27

f_nyben.jpg

 
 
 

Nálam az írás nem valami hobby, hanem néha inkább kényszer, vagy épp valamiféle parancs, s ilyenkor ellene semmit nem tehetek, amikor jön az érzés, írnom kell, mint most is teszem. 

 
 
 
 
 
 
 
 
Történt velem jó egy hónapja, 2009-ben mindenszentek közelében, hogy párommal a felesége sírját meglátogatva normál temetői hangulat fogadott, ragyogó, bársonyosan simogató kora őszi napsütésben fürdőző rezzenetlen falevelek, mozdulatlan volt még a levegő is, békés csend, nyugalom, valamiféle tisztelettel teli csendes áhítat uralkodott. Ám párom a temető végéhez is elkísért, s mint kuriózumot megmutatta az I világháborús katonák nyughelyét, melyet a rongálások miatt a közelmúltban körbekerítettek, s szépen rendbetettek.
Elég nagy hatással volt rám a katonás sorban álló, csupa egyforma kő síremlék látványa is, de a lelkemet jobban megérintette a fájdalom, szomorúság, s valamiféle beletörődő kilátástalanság érzése, amit a kerítésen kívülről is érzékeltem. Az érzések jöttek és tovaszálltak, inkább szomorúságot hagyva maguk után.
Hosszasan álldogáltam ott a gyönyörű őszi időben, s megáldottam az elhunytakat próbálkozva vele, hogy útjukra engedjem az itt rekedt lelkeket. Később többször visszatért az emlék, átéltem újra azt a nem igazán kellemetlen, inkább szomorkás érzést abban bízva, hogy halottak napján, hamarosan távozhatnak az itt rekedt lelkek.
 
Az egyik hétvégén ismét a páromhoz utaztam, s út közben elolvastam Mária Magdolna egyik Levegő Kapu üzenetét, amely a hatalomnak való megbocsátásról, elengedésről, megnyugvásról szól. Zord, hideg, esős, ködös időben érkeztem, s nem tudom megindokolni, hogy miért, de szombaton a városban sétálva kértem, hogy látogassuk meg elhunyt nejét. Az asszony sírjánál, s a temetőben is minden a szokásos rendben volt, ellátva a megszokott teendőket, engem valami láthatatlan erő a katona sírokhoz húzott. S itt valami döbbenet fogadott. Akkora éktelen erővel hasított belém a katonák fájdalma, szenvedése, kilátástalan kétségbeesése, hogy szó szerint megrettentem. Éreztem a katonák fagyott lábának fájdalmát, a haldoklás kínszenvedését, az elmúlás beletörődését, az éhhalál csendes elerőtlenedését, de érzékeltem iszonyatos félelmet, rettegést, fájdalmat is, mintha a haldoklók sokszínű érzése belém szállt volna egy-egy pillanatra. Éreztem azt a hatalmas energiát, mellyel ezek az elpusztult lelkek a földi szférából szabadulnának, de valamiféle segítségre van szükségük. Amit tudtam megtettem, megáldottam, s útjukra bocsátottam ezeket a szerencsétlen sorsú lelkeket abban a hitben, hogy itt a megbocsátás ideje, s ők azért olyan „éberek”, mert végre távozhatnak, s én most épp a készülődésükbe cseppentem bele. Megnyugodva távoztam hát.
 
Valamiért másnap kitaláltam, hogy ahol korábban még nem voltam, látogassuk meg párom szüleinek nyughelyét is. Ez a temető egy közúttal elválasztva két részből áll, egy hagyományos és egy urnatemetőből. A hagyományos sírok között semmiféle szokatlan érzés nem uralt, de ahogy beléptem az urnatemetőbe, rendkívül heves negatív érzések zúdultak belém. Az urnák felől felháborodás, bosszúság, harag, nyugtalanság, tehetetlenség, bánat és fájdalom szállt rám, de legeslegrosszabb a temető közepén lévő imahely (emlékhely) volt, ahol valami iszonyatot éreztem. Szerencsére párom szülei a temető szélén kaptak nyughelyet, s itt némiképp csökkentek ezek a fékezhetetlen negatív érzések. Olyan rosszak voltak ezek az erők, hogy párom megrettent tekintetemtől, halottsápadt arcom eltorzult a mérhetetlen fájdalomtól, kíntól és a felháborodástól. 
 
Végül egy ősrégi fához támaszkodva, annak áradó energiája tudott annyira lenyugtatni, hogy kimenekülhettem ebből a pokolból. Elég nehezen tudtam elengedni a belém áradó energiákat, jókora távolságra s jó fél óra múlva tudtam visszatérni a normál állapotomba. Azt hittem, hogy az elhunytak nem szeretik a zsúfoltságot, s mivel az itt ragadt lélekrészek távozni készülve érzéseiket szabadba engedték, azok ragadtak rám, s én ezt éreztem meg. 
 
Aztán következő nap már közel sem voltam olyan biztos benne, hogy távozni tudtak e szenvedő, gyűlölködő lelkek, sőt attól tartottam, hogy mindkét temetőben, s az országban még rengeteg helyen a távozni készülő lelkek továbbra is ott szenvedtek, s segítséget kértek. Aznap hajnalban ugyanis mind a harmadik szememen, mind a korona csakrámon jelentős energiák érkeztek, s folyamatosan arra ösztökéltek, hogy az elhunyt lelkek távozásának elősegítéséhez kérjek külső segítséget. Mivel én semmiféle álomjáró tanfolyamot, sőt más félét sem végeztem, így teljesen képzetlen, tájékozatlan és sajnos tehetetlen voltam, ezért kértem és kaptam másoktól segítséget.  
 
 
Aztán, napok múlva történetemet elmesélve jógaoktatómnak szigorúan meghagyta, hogy a közeljövőben, míg meg nem tanulom lezárni, s kellően védeni magam, negatív energiájú helynek még csak a közelébe se menjek, így kerüljem a kórházakat, temetőket, baleseti helyszíneket. Napokkal korábban, amikor haza mentem alaposan letisztogattam magam csapkodással, s váltó fürdővel, de a lábamon még most is volt pár kapaszkodó lélek. 
 
2009. Mindenszentek
 
Azóta persze, az elmúlt két évben jártam kórházban is, meg temetőben is, de semmiféle negatív tapasztalatom nem volt. Talán én is lezárom magam, no meg megtapasztaltam, amit kellett, s mostanában másféle leckék érkeznek.
 
 
l7717544.jpgKorábban azzal hízelegtem magamnak, hogy az őrangyalommal ragyogóan kommunikálok, „veszem az adást”.  Úgy érzékeltem, hogy egyszerűen csak rá gondolok, s azonnal érzem a vállamnál a jelenlétét. Néha, ha kicsit fáradt, kimerült vagyok, élvezem a jóindulatú segítségét, támogatását. Úgy hittem, hogy folyamatosan mellettem van, s ha valamit nem úgy teszek, hogy az a javamat szolgálná, akkor nagyon finom eszközökkel, tapintatos módszerrel visszaterel az utamra, abba az élethelyzetbe, amit meg kell tapasztalnom, át kell élnem. Éltem hát napjaimat szép csendes megelégedettségben, mondván én már annyira nyitott s fejlett vagyok, hogy vezetnek az utamon, s én hagyom magam.
 
Ebből az idillikus álomból egyik decemberi reggelen egy kellemetlen csuklótörés ébresztett fel.
 
Karácsony előtt, az első szabadságos napomon kora reggel mentem a piacra bevásárolni a karácsonyi zöldségeket, gyümölcsöket, főzni valókat. Vásárlás végén, amikor már alig bírtam cipelni a kosaramat, egy kellemetlen érzés suhant át rajtam, s egy pillanatra felötlött bennem, hogy ugyan miért csinálom ismét a nagy traktát, sütés-főzést, csendesebbre kellene venni a készülődést. Ám a gondolat elszállt, csak a roskadozó kosaram terhe, s a gondolat kellemetlen emléke maradt bennem. Az első hibám az volt, hogy nem figyeltem erre a röpke gondolatra.
 
Kilépve a vásárcsarnokból az előző éjjel esett ónos esőtől síkos terepen a „holdjáró” cipőmben magabiztosan, határozott léptekkel pár lépést téve ma sem tudom, hogy hogyan, mindkét lábam egyszer csak kicsúszott alólam. Úgy estem el, hogy az egyik kezemben a tetejére rakott tojással a teletömött kosár, a másikban egy papírzacskóban néhány hímzett angyalka és egy fenyődísz volt, de hogy a kosár tartalmát megóvjam, a jobb kezemmel próbáltam megtámasztani magam. Éles fájdalommal, s kellemetlen kis reccsenéssel jelezte a jobb csuklóm, hogy e hírtelen mozdulat, s nagy terhelés nem tetszik neki. Alig tápászkodtam fel, a kezem azonnal eldeformálódott, s a csuklóm, mint egy hattyú nyaka, elkanyarodott eredeti irányától. 
 
A lábam remegett, kivert a hideg veríték, s szinte félájultan a nagy fájdalomtól ólomtagokkal kecmeregtem haza. Az öt perces út majdnem fél óráig tartott. Hazaérve annyira fáztam, hogy csupán a dzsekimet és a cipőmet levéve valahogyan bemásztam az ágyba, s ott dideregtem jó darabig, s próbáltam reiki energiával a fájdalmat elmulasztani. A lüktető fájdalom akkor enyhült kicsinykét, ha a csuklómat felfelé húztam, így azzal próbálkoztam. Újabb jó félóra múlva, amikor a törés sokkja elmúlt, óvatosan kiszállva az ágyból, elkezdtem intézkedni. Mentőt hívtam, s a kórházi gépezetbe jutva ott töltöttem a karácsonyi készülődés első délelőttjét. Röntgen, kézhúzatás, gipszelés, majd újabb röntgen után, amikorra délután megérkezett a párom, akkorra én is haza jutottam.
 
S ekkor követtem el a második nagy hibát. A sorsom hiába figyelmeztetett ezzel a kellemetlen csuklótöréssel, hogy csendesedjek le, ne csináljam ismét végig a karácsony előtti tortúrát, én most sem hallgattam rá. Bár kellemetlen érzésekkel, tele a csuklótörés fájdalmainak feszültségével, de még is beleegyezetem párom javaslatába, hogy az én irányításommal ő készítse el a karácsonyi menüt. Mi nem élünk közös háztartásban, csak a hétvégéket töltjük együtt, így nem ismeri a lakásomat, s főzési szokásaimat, ami természetesen egészen más, mint amit ő négy éves özvegysége alatt elsajátított.
 
Persze, hogy hagynom kellett volna a sok összevásárolt zöldséget-gyümölcsöt, s csupán kettőnknek kellett volna valami nagyon szerény élelmet készíteni. Ezzel szemben kis pihenés után, mint ha mi sem történt volna, a tervezett ütemben folytattuk a karácsonyi bevásárlást. Több kiló pulykát, s mindenféle húsokat összevásárolva kezdtük a traktakészítést. Csak hogy amit én eddig rutinból készítettem, olyat korábban a párom még csak nem is látott, nem hogy megsütni tudott volna.
 
Ahelyett, hogy bebújtam volna az ágyba, s finom nyugtató gyógyteát kortyolgattam volna kipihenve a csuklótörés fájdalmait, két napot ideges feszültségben robotoltunk a konyhában, hajnalba kelve, éjjelre az ágyba zuhanva. Már akkor kezdődtek a problémák, amikor semminek sem ismerve a helyét, mindent nekem kellett odaadnom a párom kezébe. Aztán folytatódott azzal, hogy még pulykamellet sem szeletelt soha, s fogalma nem volt, hogy valójában milyen is a gombával, gyümölccsel, s májjal töltött pulykamell. Én, aki soha nem tűrtem, hogy a konyhámba belepiszkáljanak a dolgaimba, most törött kézzel parancsnokoltam egy hozzá nem értő, gyakorlatlan férfinak. Rövidre fogva a szót, hatalmas feszültségben, bizalmatlanságban, idegesen készült el a többfogásos karácsonyi menü, a leves, a többféle hús és süteményözön. Természetesen senki sem evett szinte semmit belőle. Harag, szomorúság, keserűség volt ebben az étekben, s valójában senkinek sem ízlett, hiába volt egyébként tökéletesre elkészítve. Ismét megtapasztaltam, hogy az élelem akkor lesz étek, ha boldog lélekkel csináljuk, hisz abban is belekerülnek az energiáink. A párkapcsolatomban is helyrehozhatatlan sérüléseket okozva ez volt tehát a második helytelen döntésem.
 
A harmadik hibás döntés az volt, hogy amikor véget értek a téli szabadságok, akkor nem mentem el betegre, hanem törött csukóval jártam dolgozni szintén úgy, hogy nem voltam hajlandó tudomásul vennie az állapotomat. A folyamatosan fájó csuklóm hiába jelezte azt, hogy le kell állnom, csendesebb, a betegek életét kell élnem. Dolgoztam, tárgyaltam törött, sajgó, dagadt, sérült csuklóval, egy kézzel írva a számítógépen. Természetesen a sorsomtól ezért is megkaptam a jutalmamat, az akkor végzett munkámért nem hogy elismerést nem kaptam, hanem belőlem élősködve, más aratta le a babérokat. 
 
Amikor a karácsonyi szünetek után megjelentem a jógán, az oktató felkiáltott. „Már épp ideje, hogy leállítsanak, semmire sem figyelve örökké csak rohansz. A balesetedet az őrangyalodnak köszönheted, bár ő nyílt törést akart, csak a segítőid mentettek ettől meg! „ 
 
Ezen aztán úgy megdöbbentem, hogy az eddigi elképzelésem darabjaira hullott. Az én őrangyalom, aki rám mindig vigyáz, óvatosan terelget, nem tehet olyat, hogy kirúgja alólam mindkét lábam, ráadásul úgy, hogy épp karácsony előtt kórházba kerüljek nyílt töréssel. Egyszerűen képtelenségnek tűnt.
 
Aztán jóval később rájöttem, hogy a fenti kellemetlenségeket úgy kerülhettem volna el, ha karácsonykor kórházban fekszem. Akkor valóban más, csendesebb életre lettem volna kényszerítve. Ezeket a kellemetlenségeket pedig amiatt kellett elviselnem, mert eljátszva az egészséges ember normál életét, nem a betegségemnek megfelelően éltem napjaimat.   Így viszont saját káromon tapasztaltam meg az erőltetett, nem az állapotomnak megfelelő életvitel buktatóit. Lassan fél év távlatából be kell látnom, hogy az őrangyalom egyáltalán nem gyöngéd viselkedése a javamat szolgálta.
 
Persze szép lassan talán kissé lecsendesedtem így is, megtapasztalva a gyógytornára járva néhány dolgot, amit addig nem élhettem meg. Ekkor ismét bebizonyosodott, hogy az annyira óhajtott „más” élet is csak ugyanolyan, mint a jelenlegi, ha nem változtatunk a megítélésen, a megélésen.
Mivel nekem mindig hajnalban kezdődött a munkaidőm, fiatal korom óta vágytam rá, hogy mint minden rendes ember, én is 8 órára járhassak dolgozni. Szerettem volna annak idején az óvodába, iskolába elkísérni a gyermekeimet, s nem kora hajnalban álmosan kóvályogva kiráncigálni őket az ágyból. Emiatt állandó lelkiismeret furdalásom volt, s azóta is rossz anyának tartottam magam.
Nos, most pár hónapig nyolc órára jártam gyógytornára, s életemben először megtehettem, hogy nem hajnalban kelek. Ám hiába kelhettem volna később, minden reggel kipattant a szemem hat órakor, s csak annyit élvezhettem a késői munkakezdésből, hogy reggel még kedvemre pakolászhattam, téblábolhattam a lakásomban. Az annyira áhított későbbi munkakezdés messze nem hozott annyi örömöt, mint amennyi kellemetlenséget, hisz a késői kezdés megnövekedett utazási idővel, sokkal későbbi hazatéréssel volt megoldható.  Ezzel az élménnyel egy vágyálom foszlott szét bennem, s útjára engedhettem egy évtizedek óta mardosó oktalan lelkiismeret furdalást is. Most végre rájöttem arra, s bele is éreztem, hogy az anyai gondoskodás minősége nem azon múlik, hogy mikorra viszi az ember a gyermekét a bölcsődésbe, hanem azon, hogy a gyermekéhez mennyi szeretet árad belőle. Azt is megtapasztaltam, hogy minden élethelyzetben meg lehet találni a kellemes részt, ha arra figyelünk, ám a kellemetlent is, ha arra vagyunk beállítva. Csak rajtunk múlik, hogy egy-egy szituációt hogyan élünk meg.
 
A csuklótörésem csupán erre tanított volna?
 
Talán igen, talán nem, mindenesetre az őrangyalomra hónapokig kifejezetten duzzogtam. Nagyon nehezen fogadtam el, hogy ha nem arra megyünk, amerre mennünk kellene, akkor akár fájdalmat is okoz. Bármennyire is szán esetleg, de ha valamilyen irányba el kell terelnie, sajnálkozás nélkül megteszi. Ezt nem árt tudni.
 
Márti
 
2011. június