Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Áldott tavaszi hóesés

2013.03.20

 

marcius.jpg

Áldott tavaszi hóesés
 
 
Valaha réges - régen, még gyermekkoromban a Nemzeti Ünnepünk, március 15-e szép, tiszta hazafias érzéseket hozott, büszkén tűztük ki a kokárdát, s énekeltük boldogan a hazafias dalainkat. Így volt ez az egyetemi évek alatt, sőt felnőtt koromban is, az év legszebb ünnepe nekem március 15-e maradt.  Ám jó pár évvel ezelőtt a politika kisajátította, csatározások hadszínterévé tette a nemzeti büszkeségem napját, s beszennyezte az én szép, őszinte,  „magyar ember”  érzésemet. Piperkőc pávaként sétálgattak a magyarkodó urak az egyre hatalmasabb, mindent beborító kokárdájukkal, s az otromba magyarkodásukkal elriasztottak a velük való ünnepléstől. Ezért én csendesen a szívembe zártam, s saját ügyemnek tekintettem a „magyar ember” létemet.  
 
Akkorra már régen túl voltam a politikában való nagy csalódásomon, akkorra már nagyon távol tartottam magam a mindenféle oldaltól, a melldöngetőktől, a sárdobálóktól, s a díszes kompániától. 
 
Valaha fiatalként elhittem mindent, amit a felnőttek mondtak, ami az újságban írva volt, amit a TV-ben a kommentátor mesélt. Én hittem, s lelkesen támogattam a hatalmat, mígnem jött Dr. Zsivágó és egyéb könyvek, s az én rózsaszín világom darabjaira hullt. Kiderült, hogy hazugságban, szemfényvesztésben éltem, olyanoknak hittem, akiknek nincs egy tiszta gondolata sem, nem hogy őszinte szava lenne. Nekem a legnagyobb megrázkódtatást a hazugság jelenti, így még jóval a rendszerváltás előtt szembesülnöm kellett azzal, hogy amiben hittem, az csupa álság. S mivel úgy neveltek, vagy olyan vagyok, hogy a velem történtekért magamat hibáztatom, rettenetesen szégyelltem magam, s igen nagy csalódás volt bennem önmagammal szemben, hogy ennyire naiv, hiszékeny, becsapható, félrevezethető vagyok. Ez elég volt arra, hogy hátat fordítsak a politikának, mindenféle pártoknak. Ahhoz is elég volt, hogy a napjainkban feltáruló tények tükrében szemrebbenés nélkül tudomásul vegyem, hogy a szemfényvesztés nem pár évtizede, hanem évszázadok, évezredek óta zajlik, az igazság felszínre kerülésének korábban még nem jött el az ideje.
 
Megértettem, hogy akik a földön élünk, már jó néhány életen keresztül a hazugság világának megtapasztalását választottuk. Ennek megfelelően most, az álság végső szakaszában az életem minden szegmensében, minden színpadán és minden szerepében, a családban, a munkában, a társadalomban meg kellett tapasztalnom a hazugság, az áltatás illúzióját. Általuk megérthettem, hogy az egész engem körülölelő kicsiny világom csupán szemfényvesztésre épül, s a feladatom éppen az, hogy ebben a művi hálóban megtaláljam az igazságot.  Ez így rendjén is van, hisz az igazsághoz is a hazugságon keresztül vezet az út. A duális világban az egyik nem létezik a másik nélkül. Az igazság megtalálásához el kellett jutni a jelenbe, hisz csak mostanában, ahogyan ébredezek, most  kezdem érezni, hogy az igazság a szívemben van, s azzal mérve tudom szétválasztani az igazat a hamistól. Korábban, alvó állapotomban, bebörtönözött szívvel ezt nem érzékelhettem, érezhettem.
 
 

vir_gmez__337_szivvel.jpg

 

 
A hosszas bevezetés után rátérek az igazság napvilágra kerülésének napjára, a március 15-i eseményekre. Mivel a pártok mint mindent, ezt is kisajátították maguknak, s elvették tőlem a Nemzeti Ünnepünk közös megélésének lehetőségét, így évek óta magamban, a szívemben ünnepelek. Otthon maradok, vagy elvonulok a szabadba, s élem át a magyarságom fenséges, tiszta szép érzését. Így volt ez az idén is, fel nem merült bennem, hogy bármiféle közös rendezvényre menjek, hanem beterveztem magamnak egy magányos elvonulást, hozzá egy három napos léböjtöt, no meg a tavaszi nagytakarítást, ami már igen csak ráfért a lakomra. Hajnalban kelve tüsténkedtem, pókhálóztam, ablakot tisztítottam, függönyt mostam, közben ki-kiszaladtam eltakarítani a havat. Hamarosan megérkeztek a gyermekeim, gyorsan elszaladt a nap, s az országban zajló eseményekről semmit sem tudva, dúdolgatva nemzeti dalainkat tettem a dolgomat. Este jöttek a barátnőim egy közös ünnepi meditációra, s akkor értesültem a hó fogságába jutottakról, az emberek segítőkészségéről, e különleges nap szokványostól eltérő eseményeiről. Ismét elcsodálkoztam, s meg is döbbentem, hogy ugyan miért történik az rendre velem, hogy mindenféle furcsa, szokatlan események kavarognak körülöttem, s én mindenből kimaradva észre sem veszem, mintha nem is a földön élnék, csendben, nyugalomban, örömben élem az életem.
 
Aztán másnap a belváros kellős közepén ragyogó napsütésben kiléptem az utcára, s szembesültem azzal, hogy előző nap a nagy hóban valóban megbénult a forgalom, hisz most reggel is alig közlekedett pár autó, az utcák is tisztítatlanok, havasok voltak. Sétáltam egy nagyot, örültem a szép időnek, a lecsendesedett, emberibb életnek. Látva a belvárosi nagy havat, harmadnap nem vágtunk neki a tervezett közel 30 km-es bükki túrának, hanem a jógásokhoz csatlakozva egy rövidebb útra mentünk. Meglepődve láttuk, hogy a Bükkben jóval kevesebb hó esett, mint a városban, s a könnyen járható, alig 10-20 cm-es havon sokkal gyorsabban haladtunk, mint amire számítottunk.
 
Rengeteg ember volt kinn a szabadban, mintha márciusi majálist tartottunk volna, mintha a három napra tervezett kirándulások, séták, túrák, mind egy napon történtek volna meg. Egész nap ragyogóan sütött a nap, s a csillogó-villogó fényben fenséges, lenyűgöző volt a hóval betakart táj, a hófödte fák, bokrok fantasztikusan néztek ki, az egész természet tobzódott a tavasszal visszatért télben. Valamiért mindenki vidám volt, valamiért mindenki örvendezett, kacarászott, így sokszor megálltunk, napoztunk, gyönyörködtünk a kilátásban, sőt még egy szép meditáción is részt vettünk. S mivel előző heti túránkon érintettük ezt az útszakaszt is, érdekes volt megtapasztalni, hogy a tél visszatértével láthatatlanná váltak a már virágzó növények, a hóvirág, a tavaszi liliomok, az üde zöld mohás hegyek, a szépen zöldülő aljnövényzet, mindent hófehér lepel takart be.  Valami ünnepélyes, örömteli, vidám élet zajlott a Bükkben, mindenki köszöntve egymást örvendett az életnek, a természetnek, a gyönyörű, fehér hóval visszatérő téli ajándéknak.
 
 
 

marciusiho.jpg

Aztán a következő napokban megtudtam, hogy ez az igazságosztó Égi áldás, ez a különleges hóesés nem terjedt ki az egész országra, hanem irányítottan csak ott és annyi hó hullott, ahol éppen arra szükség volt. Olyan volt az egész, mint egy színdarab szépen elkészített díszlete, amely úgy van kialakítva, hogy a szereplők épp azt tudják eljátszani benne, ami a szerepük. Ezért fordulhatott elő, hogy gond nélkül végigtúrázhatta a három napot a barátnőm a Mátrában, s 15-én minden akadály nélkül nyári gumival felszerelt kocsijával rendben hazaérkezett, vagy a gyermekeim Pest közelében még csak havat sem láttak, élték a megszokott életüket. 
 
Teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a különleges hóesésben mindenki ott volt, és azt élte meg, amire éppen szüksége volt, amit neki meg kellett élnie, tapasztalnia. Mindenki abban részesült a mi szent ünnepünk napján ebben a furcsa, egyik helyen hó fogságát hozó, máshol tavaszi napfényben fürdő kicsi hazánkban, ami éppen neki tanulságul szolgálhatott.
 
Így, aki a hó fogságába kerülve megtapasztalta mások önzetlen segítőkészségét, bizonyosan hálatelt szívvel gondol az emberi jóságra. Aki pedig eddig kishitű volt, értéktelennek vélte magát, most megismerhette, hogy a lelkére hallgatva, a szívét megnyitva mire képes akkor, amikor baj van, amikor másoknak segítségre van szüksége.
 
Úgy vélem, érzem, hiszem, tudom, hogy ez az egy napos, éppen március 15-re kapott havazás a magyarság számára valamiféle Teremtői áldás volt. Valami fenséges Isteni kegyelem volt azért, hogy aki még álmodik, aki még az értéktelenség tudatában vergődik, akit még a hazugság hálója betakar, az megláthassa az igazságot, megtapasztalhassa saját nagyságát, tisztaszívűségét, segítőkészségét, emberségét, magyarságát, s felébredhessen, önmagára lelhessen. Aki pedig a saját tettei alapján megtapasztalja azt, hogy ő becsületes, segítőkész ember, az már soha többé nem jár lehajtott fejjel, az felébred, rájön az igazságra, onnantól bármit is mondanak rá, Ő már tudja, hogy ki valójában. Akiben pedig sejtszinten feltámad a belső tudása, Ő már szabad ember, Ő már ismeri az értékeit, Ő már a szívében büszke a magyarságára.
 
Emiatt kellett ez a rendkívüli, a Nemzeti Ünnepünkre ajándékozott szelektív hóesés, hogy a hazugság hálóját szétszakítsa, s a tiszta igazság kiderüljön. Ennyi volt a szerepe, s ezt gyönyörűségesen betöltötte.   Ahogyan a hazugság körénk szőtt álságos hálója lehullott és a hazugság páncélja elkezdett repedezni, úgy a fény, az áldott hó által érkező igazság fénye megnyitotta szívünket.
 
Különleges égi áladás volt ez azért is, hogy a rólunk évszázadok, évezredek óta terjesztett, tanított hazugság szétmálljon, s az igazság egyszerűen, természetesen napvilágra kerüljön. Az igazság pedig roppant egyszerű. A magyar ember segítőkész, nyíltszívű, becsületes, a magyar ember a szeretet, a fény gyermeke.
 
Bármit is mondtak eddig rólunk, a hó fogsága által teremtett élethelyzetekben most mindenki szembesülhetett azzal, hogy a magyar ember a szívében él. Mindenki láthatta, hogy a népünk a szeretet népe, a segítségnyújtás sejtszinten belénk van kódolva, a mi értékünk, a mi kincsünk a szívünk szeretete, az összefogás a mi természetes állapotunk.
 
 kokarda.jpg
 
Én pedig, valami különleges ok miatt rendre távol maradok a kellemetlenségektől. Mint már jó ideje, ezeken a különleges napokon is a természet varázslatos szépsége, Földanya végtelen bölcsessége, s gyermekei iránti határtalan szeretete nyűgözött le. Ám a tavaszi havazással, ebben az elvarázsolt fényben fürdő, fehér lepellel borított szép, tiszta életben nekem is hozott valamit ez a néhány gyönyörű nap.
 
Először csupán örvendtem, hogy a politikusok nem szennyezhették be a mi szent ünnepünket, s visszakaptam az én gyermekkori szívmelengető, büszkeségtől duzzadó március 15-émet, a Nemzeti Ünnepemet. Aztán rájöttem, hogy a bennem lakozó szent érzést soha, senki nem veheti el tőlem, a saját ünnepemet, a saját nemzeti büszkeségemet én éltetem, táplálom, senki sem érintheti, senki nem bánthatja a szívemben azt meg, a saját érzésem csak az enyém.  
 
Ezzel a Teremtő által küldött fenséges, áldott, különleges hóeséssel mint mindenki,  én is útmutatást kaptam, s rájöhettem, hogy az a természetes állapotom, ha büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem. Most pedig a Nemzet Ünnepén megtapasztalhattam, hogy minden okom meg van a magyarságom fölötti büszkeségemre.
 
Miskolc, 2013. március 20.
 
Márti

somogyi_zsofi3.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.