Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Mária út

2013.04.09

 

maria-ut.jpg

Mária út,  az első lépések
 
 
A sorsunk néha furcsa lépésekre sarkall minket, szinte észrevétlenül új utakra terel. Így az egyik barátnőm egyik pillanatról a másikra kristálygyógyítás iránt kezdett el vonzódni, s rögtön el is szaladt egy tanfolyamra, a másik is szokatlan dolgok iránt kezdett el érdeklődni, bennem pedig különös vonzódás ébredt eddig ismeretlen tapasztalatok iránt, nagyon úgy néz ki, hogy zarándokútra készülök éppen.
 
Az utóbbi időben, hetekben, napokban az események úgy jöttek sorba az életembe, hogy feltámadt bennem a vágy arra, hogy végigjárjam a Mária utat. Mondhatnám, hogy teljesen váratlanul, a semmiből támadt fel bennem a vágy, de ez így nem fedi a valóságot, sőt amikor megértettem, hogy mi a feladatom, minden egyszeriben kitisztult, világossá vált, s az évtizedekkel ezelőtti tetteim is magyarázatot nyertek, beépültek szépen a jelenembe, valamiféle felkészítésnek tűnnek a mostani teendőimhez.
 
Tehát semmi sem történik előzmény nélkül, legfeljebb nem látom át, nem értem meg a velem történtek okát, értelmét. Kezdem most is az elején, hogy érthetővé, s világossá tegyem a Mária út iránti vonzalmamat.
 
A történetem visszanyúlik az egyetemi éveimhez, amikor is az egész hetes intenzív tanulás, laborgyakorlatok, reggeltől estig tartó szellemi munka kipihenése érdekében vasárnaponként ebéd után nyakamba vettem a várost, kirohantam a Bakonyba. Addig mentem, amíg el nem fáradtam, akkor szépen visszafordultam, s a természet szépségében gyönyörködve, felfrissülve, energiával feltöltődve szép lassan visszasétáltam a kollégiumba. Az egyoldalú szellemi leterhelést azzal egyensúlyoztam ki, hogy az egyik barátnőmmel Veszprémből lefutottam a Balatonra. Látható, hogy már fiatal koromban is a természetben töltődtem, s a szabadban, mozgással értem el az egyensúlyomat. Most érett fejjel ismét feltámadt bennem a vágy a rendszeres túrázásra, a szabadban való töltekezésre, így a barátnőm ismeretségi köréhez csatlakozva beléptem egy természetjáró szakosztályba, s velük hetente járjuk a Bükköt, s évente ellátogatunk a Székelyföldi túrákra is. Tehát a nagy útra a fizikai felkészítésem már jó egy éve megkezdődött.
 
A lelki ráhangolódás nem nyúlik vissza évtizedekig, csupán vagy két évről beszélhetek. Ugyanis bő két éve, nyáron a táltosokkal jártam a Székelyföldön, s bárhova mentem, bármerre néztem, akár becsuktam, akár kinyitottam szemem, mindenhol különböző színű, formájú, nagyságú kereszteket láttam a szemeim előtt. Kicsit zavaró, de főleg meghökkentő volt, de az okát nem sikerült kiderítenem, hogy mit is jelentenek ezek a keresztek. Aztán most Húsvétkor, amikor Hollóházáról hazaindultunk, mi hárman elválva a többiektől ellátogattunk a lápba süllyedt pálos kolostor helyére, s nekem itt, a volt kolostor helyén a vízből kiálló zsombékokon állva a csukott szemeim előtt azonnal megjelent a székelyföldön látott keresztem. Nagyon intenzív hőérzet kísérte ezt a látomást, s valamiféle belső nyugalom is átjárt, de akkor és ott még nem értettem a kereszt értelmét, nem fejtettem meg még most sem  az üzenetét.
 
A lelki ráhangolódással párhuzamosan a napokban, az elmúlt hetekben a zarándokutakról is elkezdtek áramolni hozzám az információk. Így húsvét előtti héten keresgélve az ezoterikus filmek között, s ráleltem egy El Caminó-ról szóló filmre, s nagyon erős vonzódás támadt bennem, hogy elmenjek, lejárjam azt.  Ilyen ábrándom már évekkel ezelőtt is volt, de maradt a jövőbeni útitervek hosszú listáján, semmiféle előkészületet nem tettem a felkészülésre. Maradt azon tervek között, hogy ha majd nyugdíjas leszek, s lesz végre szabad időm, akkor elmegyek oda is.
 
Viszont most, miután hazatértem Hollóházáról, talán másnap, vagy még húsvét hétfőn, már nem is tudom pontosan, valamiért rákattintottam a Mária útra, nem is tudva, hogy Mária út honlap is van, s meglepődve láttam, hogy hamarosan indul, éppen ma, április 9-én a Csíksomlyói zarándokút. Ahogyan beléptem a honlapra tudtam, hogy nem kell nekem külföldre mennem, az én dolgom a Kárpát hazában van. A kereszt is azonnal értelmet nyert, hiszen a Mária zarándokút is éppen egy keresztet formáz, a vízszintes szára Máriazellt és Csíksomlyót, a függőleges pedig a lengyel és a horvát tengereket köti össze.  
Emiatt kellett nekem Csíksomlyón két éve kereszteket látnom, s ezért bukkant fel most Hollóházán ismét a keresztem.
 

maria-jel.jpg

 
Amikor megnéztem a zarándokút útvonalát, s napi programját, azt is tudtam, hogy én ezt az utat az elejétől a végéig, mindkét ágán be fogom járni. Természetesen arra gondoltam, hogy majd jövőre, amikor már nyugdíjas leszek, csatlakozom a somlyói zarándokmenethez, így egyelőre nincsen semmiféle tennivalóm.
 
Ám a sorsom másképp rendelkezett, nem hagy békén az út, azonnal lépnem kell, nem hogy jövő évig nem várhatok, hanem napokat sem kapok, éjjel-nappal kitölti a Mária út az életemet. Éjjel arról álmodom, hogy megyek az úton, arra ébredek, hogy belső látásommal látom magam fehér ruhában egyedül, vagy mögöttem a társaimmal szép tempósan haladni, látom magam, ahogyan járom a hegyeket, völgyeket. Valami nagyon erős belső késztetés van bennem, hogy haladéktalanul mennem kell, nem várhatok heteket sem, nem hogy egy egész évet. Mire észbe kaptam megrendeltem a zarándok útlevelemet, s készülődök az idei útjaimra.
Próbálom megérteni e sürgető belső késztetést, próbálok tervet készíteni, de persze minden másképpen alakul, mint ahogyan az elmémmel kiokoskodom. Így hagyom magam vezetni, mást úgy sem tehetek.
 
Szinte észrevétlenül megkezdődött a felkészítésem az útra. Ez a hét vége ugyanis úgy alakult, hogy a túratársaim rendre más elfoglaltságuk miatt nem tudtak jönni az egyesületi túrára, az egyik kristálytanfolyamra ment, a másik megbetegedett. A kiírt túra Kácsról indult, s én bár gondolatban készülődtem, valójában nem döntöttem, hogy menjek a vezetett túrára Eger felé a kaptárkövekhez, vagy kezdjem meg a Mária utat ellenkező irányba, Kácsról Miskolcra, 24,4 km-es első szakasszal. Döntés nélkül tértem aludni, hajnalban többször felébredtem, s eldöntöttem, hogy sehova sem megyek. Ám hiába gondoltam én, hogy otthon maradok, hisz hat óra után pár perccel szó szerint kivetett az ágy, s szélsebesen készülődve ott csücsültem a hét órás Kácsi buszon. Akkor már pontosan tudtam, hogy nem megyek a társaimmal a kiírt túrára, hanem megkezdem a saját utamat.
 
Nos, ez azért kicsit szokatlan, meglepő s, teljesen logikátlan döntés volt. Nincsen olyan túra, vagy városi út, ahol el ne tévednék, nem tudom megállapítani az égtájakat, nem tudok térképet olvasni, sőt azt sem tudom valójában, hogy merre van jobb és bal. Az eltévedéseim rendre abból erednek, hogy mindig ellenkező irányba indulok el, mint amerre mennem kell. Nos, elkezdeni egy hosszú túrát a csurom sáros Bükkben egyedül, teljesen felkészületlenül, mindenféle helyi ismeret nélkül, nagy felelőtlenség, az kétségtelen.
 
Viszont nekem mennem kellett, ezek a racionális érvek semmit sem jelentettek, így a túravezetőtől az útirányt megkérdezve elkezdtem járni a saját Mária utamat. Az első kilométerek gyönyörűségesek voltak, a madarak csiviteltek, a táj nagyon szép volt, a sok esőtől, s a viszonylag enyhe időtől apró talajtakaró tavaszi virágok nyiladoztak, bár az idő hűvös volt, örömmel szippantottam magamba a tiszta, friss tavaszi levegőt. A hóolvadás és a sok eső miatt az utak rendkívül vizesek, sárosak, sok helyen járhatatlanok voltak, mindenhol, még az úton is apró, vagy megduzzadt patakocskák száguldoztak, így csak óvatosan tudtam lépdelni, s lassan haladtam. Gyönyörködve a tájban örültem az egyedüllétnek, s biztonságban voltam, a jelzések szépen fel voltak festve. Megérkezve az első Mária szoborhoz mécsest gyújtottam, egy imát is elrebegtem, s vidáman, örvendve haladtam. Ám egy szempillantás alatt eltűntek a jelzések épp egy három irányba elágazó kereszteződésnél. Bejártam hát jó hosszan mindhárom utat, egyik járhatatlanabb volt másiktól, de jelzést sehol sem találtam. Végre elindultam abba az irányba, amire először is rátértem, s hamarosan megérkeztem arra a turistaútra, ami elvezet Kácstól-Miskolcra. Turista térképem volt, így megnyugodtam, s szép lassan haladtam tovább. Ám ezek a turistajelzések is jó nagy távolságra voltak egymástól elhelyezve, így hogy elkerüljem az eltévedést, egy-egy útkereszteződésnél minden irányba elindultam. Mint lenni szokott, hol egyből jó irányt választottam, hol nem.
 
Mentem szorgalmasan, bár az optimizmusom kissé megcsappant, hisz a járművek keréknyomai miatt az utak zöme járhatatlanná vált, így csak az út mellett a fák között, vagy ha nem süppedt nagyon, akkor a réten haladhattam. Aztán megérkeztem egy nagy tisztáshoz, ahol szinte minden fán jelezték az utat, s megjelent ismét a Mária út lila jele is. Végtelenül boldog voltam, de ahogyan feltűntek a jelek, egy kanyarnál ismét el is tűntek előlem. Mentem minden irányba, eltöltve ismét jó sok időt, de sem turista, sem Mária jelet nem találtam. Nos, ekkor beborult, nagyon esőre állt az idő, s én megállapítva, hogy a két óra alatt alig tettem meg öt-hat kilométert, az idő nagy részét az útvonal keresgélésével töltöttem, bölcsen visszafordultam. Valami belső ösztönzésre rendkívül gyorsan, sietve haladtam, s bő egy órás loholás után, éppen hogy megérkeztem Kácsra, abban a pillanatban indult haza a menetrend szerinti autóbusz.
 

egyeduli-ut.jpg

 
Az első utam tehát alig pár kilométert megtéve látszólag eredménytelen volt, ám én mégis nagyon boldog voltam. Egyrészt egy pillanatig sem féltem, teljes biztonságban voltam. Végig tudtam, éreztem, hogy segítenek az égiek, láttam, hogy a madarak (talán hollók) mutatják az utat. Egyáltalán nem tartottam attól, hogy eltévednék, pedig hát e három óra alatt teremtett lélekkel sem találkoztam. Másrészt rájöttem, hogy meg kell tanulnom egy csomó dolgot, meg kell tanulnom nem csak térképet olvasni, hanem a jelzéseket is tudnom kell értelmezni. Így ezen tapasztalatokat leszűrve a loholástól kicsit fáradtan, sáros bakancsban ültem a buszon, s teljesen elégedett voltam magammal.
 
Megkezdtem egy új életet, elkezdtem egy másmilyen tapasztalást. Nagyon jó volt a hegyekben teljesen egyedül lenni, nagyon jó volt magamra utalva létezni. Így aztán a következő héten ismét nekivágok az első távnak, most Miskolc irányából. A társaimnak is szóltam, s ha akarnak, velem jönnek, ha nem, ismét egyedül megyek. Nincsen mese, tanulnom, tapasztalnom kell, fokozatosan fel kell készülnöm a több napos, hosszabb utakra.
 
Most, hogy készülődök az újabb vasárnapi útra, csak ma reggel néztem meg a menetrendet, s megdöbbenve láttam, hogy ha Kácson nem értem volna el az autóbuszt, akkor öt órát kellett volna várakoznom a következőre. Emiatt kellett nekem annyira szednem a lábamat visszafelé. Ezek után mondja nekem valaki, hogy nem volt segítségem.
 
Hazatérve gyermekeimnek elmeséltem érdekes kalandomat, s ők a jobb tájékozódás érdekében iránytűvel akarnak felszerelni.  Ma hívott a barátnőm is, javasolva, hogy május elsején ne a Bükkbe menjünk, hanem összekötve egy ezoterikus rendezvénnyel a Balaton Felvidék Mária útján járjunk be pár napot. Így, szépen sorba jönnek a tapasztalási lehetőségek, s gyűlik az úti csomagom. Vasárnap délután még a régiség vásárra is kijutottam, ahol az út alatti meditációimhoz beszereztem egy kis porcelán Mária szobrot, így már nem csak a tavaly ősszel Máriapócson vett Mária ikon vezet, hanem ez a kicsi szobor is velem lesz.
 
Ennyi az első tapasztalatom története, s várom a vasárnapot, hogy milyen érdekes élményeket tartogat számomra.

Miskolc, 2013. április 9.

Márti

saros-uton.jpg